Még a Kardiológián kérdezte a doktornő, nem akarok-é rehabilitálódni Sopronban vagy Füreden. Lehetőségem van rá és ő úgy gondolja, ne hagyjam ki. Nagyjából persze én is úgy gondoltam, de a három hét, amiről szó van tartalmazza a Karácsonyt és a Szilvesztert is. Mondjuk azért nem olyan nagy kár. Végül is döntöttem. Lemegyek. Füredre. Az közelebb van és könnyebben meglátogatható vagyok. Ami ennél is több. Lehetőség van három hét helyett kettőt lent tölteni, ami azért is volt egyszerű, mert az utolsó hét összesen két nap érdemi rehabilitálást tartalmazott volna. A többi csak egyszerű pihenés, amit itthon is meg lehetett ejteni. :-)
Mindkét helyen, Sopronban és Füreden, rehabilitálódott édesapám is. Mindkét helyen meglátogattam őt. Mondjuk a soproni volt a kalandosabb, mivelhogy a haverommal két órát töltöttünk a határőrség "fogadószobájában", mire tisztázódott, hogy apám valóban a kórházban van és ráadásul tudott is arról, hogy jövünk. :-(
Szóval Füred mellett döntöttem és pontosan két évvel ezelőtt ilyentájt még az M7-esen döngettünk lefelé kolléganőmmel. Nehezen bírtam rávenni a visszafogott sebességhasználatra. :-) Régóta nem ültem autóban, régóta nem jártam Pesttől távol. Féltem is egy picit, és persze élvezni is akartam az utat.
Végül csak megérkeztünk. Furcsa érzés volt. Még csak képek sem éltek bennem, hogy milyen is volt harminc évvel azelőtt ott lenni. Talán csak a Tagore sétányról ugrott be egy-két kép.
Elég hosszú időbe telt, mire megkaptam a szobámat, elhelyezkedtem, megkaptam az első utasításokat és az ebédet. Egy kétágyas szobában egyedül töltöttem el az első néhány napot. Csönd és nyugalom töltött el néhány napig. Meg a szigorú napirend.
