Ébredés az intenzíven

Másnap reggel, szakaszolt alvás után korán ébredtem. Összeköttetésem a körülöttem lévő orvosi műszerekkel emlékeztetett arra, hogy hol is vagyok és mi is történt velem. Nézegettem a kijelzőket és megnyugodtam. Élek és a körülményekhez képest jól is vagyok. Légzésszám 16, vérnyomás 120-130 között. A szívem nem fájt. Ellentétben a hátsó felemmel, úgyis mint a két fenekem, a hátam és a farokcsontom. Az egy helyben fekvés egy kicsit megviselt és mégy egy ideig mozdulatlan kellett, hogy feküdjek. Egészen addig, amíg a katéter bemeneti csövét ki nem veszik. Merthogy ne mozduljon el. Na most. Nem tudom mi lett volna, ha elmozdul, de így is, hogy nem mozdult el, borzalmas fájdalommal járt, amikor délután jött egy orvos (?) (vagy valaki más) és halálra kínzott. Nem akarózott kigyünni a cső. A csillagok egészen közel voltak. Meg tudtam őket számlálni. :-)
Nos. Ott tartottam, hogy fölébredtem. Az egyik kezemben a kisrádióm, amit már régóta hallgatok éjszakánként ébren vagy alva. A másik kezemben a telefonom és azon gondolkodtam, hogy a már évek óta hallgatott reggeli rádióműsort, Fiala KeljfelJancsiját fölhívom és jelentést teszek az intenzívről. Nem vagyok betelefonálós, ezért aztán szép lassan lebeszéltem magam róla. Infarktus után nem sok kedvem lett volna ahhoz, hogy hülyéskedésnek vélvén letegye a kagylót.
A körházban elindult a nap. Jött a vérvétel, a reggeli, az első orvosi érdeklődés, délelőtt az ultrahangos vizsgálat, amikor is megmutatták, hogy hogyan is néz ki ebben az állapotban a szívem. Sajnos képet nem kértem, pedig most szívesen megmutatnám azt, amit akkor láttam. Délután aztán jött a fent említett inkvizíció és persze a várva várt látogatás.
Ilyen volt az első teljes nap a kórházban.

Újjászületésnap

Két évvel ezelőtt, ilyentájt délelőtt már rágta a szívemet az infarktus. Borzasztó fájdalmat éreztem a szívem tájékán, de valahogy nem akarózott leesni a tantusznak: komoly baj van. Még elmentem vásárolni az állatoknak konzerveket bringával, majd hazajöttem és lefeküdtem, várva kis családomat, hogy elmondjam, akkor én most elmegyek az SZTK-ba.
Hazaérkeztek, fölöltöztem, fölvettem kabátomat és kalapomat, majd buszra szálltam. Még mindig nem gondoltam, hogy egy darabig nem jövök haza. A rendelőben jól nevelten végigültem a soromat, majd olyan fél nyolc tájban végre bejutottam az orvoshoz. Amikor elmondtam, hogy mit érzek, elfehéredett és azonnal a díványra fektetett, rám agatta az EKG nyúlványait, a nyelvem alá porított valami gyógyszert, gondolom, Nitromin volt, és közben hívta a mentőket, nekem meg mondta, hogy hívjam a hozzátartozóimat a Gottsegenbe, merthogy kiderült: odavisznek. Közben finoman rábeszélt, hogyha katéterezni akarnak, akkor azonnal egyezzek bele, mert az lesz a jó nekem. Én mindenbe beleegyeztem volna, csak legyen már vége a fájdalomnak, ami egyre elviselhetetlenebbé vált. Megjöttek a mentők, kitoltak az autóba, fáztam mint a fene, hiába terítettek rám takarót, a karom az infúzióval kilógott a szabad levegőre. :-)
Elindultunk. Megkérdeztem, hogy miért is nem nínóznak, hiszen gyorsan kellene engemet vinniük, mire azt mondták, hogyha szükség lesz rá, megteszik. Úgy is lett. A Nagyvárad térnél bekapcsolták, hogy be tudjunk kanyarodni a Haller utcába. Megérkeztünk.

Fölvittek az intenzívre. Levetkőztettek most már meztelenre, és vagy négyszer megkérdezték, különböző emberek, hogy hány kiló is vagyok. Mintha mértem volna az elmúlt 15 évben valaha is. Mondtam egy megközelítő számot. Igyekeztem mindenkinek ugyanazt mondani.
Betoltak a műtőbe, miután beleegyeztem a katéterbe, és hozzáláttak. Az ágyékom/lágyékom tájékán nyitottak egy lukat, ahová egy csövet vagy mifenét toltak be, és azon keresztül megindulhatott a katéterezés. Nem vagyok egy szakszerű előadó, azt mondom, amit éreztem. A szívem még mindig fájt. Egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszűnt a fájdalom. A katéter elérkezett a problémás helyre, és én úgy éreztem, mintha felszabadultam volna egyfajta nyomás alól, mintha a markolót, amelyik a szívemet aprította, abbahagyta volna a munkáját. Végtelen nyugalom szállt meg. Lehet, hogy megértettem: életben maradok?
Kitoltak a műtőből, be az intenzívre. Fölöltöztettek, rám kötöttek egy rakás zsinórt, kaptam az orromba egy hideg akármit fúvó csövet, amit a kórházas filmeken is látni lehet, és fél tízkor már be is engedték a nejemet, később a lányomat, mert egy időben csak egy személy látogathatott. Szegények eléggé el voltak kámpicsorodva, bár azért egy kicsit megnyugtató lehetett, hogy életben látnak.
Tíz óra körül végül hazamentek, én ottmaradtam a rádiómmal és mozdulatlanul, mivel úgy kellett, töltöttem az éjszakát.
Azt a profizmust, ami ezt a két és fél órát jellemezte, nehéz eleget dicsérni. Most is csak azt tudom mondani: köszönet érte.

Orvosi hét

E hét mind az öt napján meglátogattam az SZTK-t. Naponta akár többször is.
Két évvel ezelőtti infarktusom után kontrollra két évig a korábban már említett Gottsegenbe jártam. Az utolsó alkalommal átirányítottak a kerületi SZTK-ba, mondván, ott is megfelelő az ellátás. Erre a helyi találkozóra kellett e héten "fölkészülni".
A műsor:
Hétfő: körzeti orvos, beutalók okán + amúgy is.
Kedd: laborvizsgálat
Szerda: szemészet, tüdőszűrés. Szemészet kétszer, mert a délelőtti rendelésen nem lehetett elférni a váróban.
Csütörtök: körzeti a leletekért, és annak értelmezéséért.
Péntek: délelőtt a tüdőszűrési papírért, délután a kardiológiára.
Szóval: Így élünk Pannóniában.:-)

Gottsegen

Közeledik a második újjászületési napom, mely ennek az épületnek és a benne dolgozó orvosoknak és nővéreknek volt köszönhető. Boldog vagyok, hogy lefényképezhettem. :-)