Másnap reggel, szakaszolt alvás után korán ébredtem. Összeköttetésem a körülöttem lévő orvosi műszerekkel emlékeztetett arra, hogy hol is vagyok és mi is történt velem. Nézegettem a kijelzőket és megnyugodtam. Élek és a körülményekhez képest jól is vagyok. Légzésszám 16, vérnyomás 120-130 között. A szívem nem fájt. Ellentétben a hátsó felemmel, úgyis mint a két fenekem, a hátam és a farokcsontom. Az egy helyben fekvés egy kicsit megviselt és mégy egy ideig mozdulatlan kellett, hogy feküdjek. Egészen addig, amíg a katéter bemeneti csövét ki nem veszik. Merthogy ne mozduljon el. Na most. Nem tudom mi lett volna, ha elmozdul, de így is, hogy nem mozdult el, borzalmas fájdalommal járt, amikor délután jött egy orvos (?) (vagy valaki más) és halálra kínzott. Nem akarózott kigyünni a cső. A csillagok egészen közel voltak. Meg tudtam őket számlálni. :-)
Nos. Ott tartottam, hogy fölébredtem. Az egyik kezemben a kisrádióm, amit már régóta hallgatok éjszakánként ébren vagy alva. A másik kezemben a telefonom és azon gondolkodtam, hogy a már évek óta hallgatott reggeli rádióműsort, Fiala KeljfelJancsiját fölhívom és jelentést teszek az intenzívről. Nem vagyok betelefonálós, ezért aztán szép lassan lebeszéltem magam róla. Infarktus után nem sok kedvem lett volna ahhoz, hogy hülyéskedésnek vélvén letegye a kagylót.
A körházban elindult a nap. Jött a vérvétel, a reggeli, az első orvosi érdeklődés, délelőtt az ultrahangos vizsgálat, amikor is megmutatták, hogy hogyan is néz ki ebben az állapotban a szívem. Sajnos képet nem kértem, pedig most szívesen megmutatnám azt, amit akkor láttam. Délután aztán jött a fent említett inkvizíció és persze a várva várt látogatás.
Ilyen volt az első teljes nap a kórházban.
Mindennapok és a múlt. Bennem így keverednek. Én már megszoktam. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése