Hevesiné vacsorája

Sándor Klára galamus-beli írásában olvasható az alábbi ballada. Megvidámította a napomat.

Hevesiné vacsorája

Hevesiné asszony mit tinkolt magába:
Cuprájz pádét mékol ura bördéjára.
Hevesiné ura fémes burdosgazda,
Ő hát, ki a pádét juláj forszra kapja.

Jár a mélmen házról házra,
Invitésint hurcol máma,
Izgalom anyja, ne hagyj el!

Hevesiné vágya mert az mostan éppen,
Hites hazbendjének hepi kedve légyen.
„Uram, édes uram, kjúzmi, drága szvíthárt,
de most elküldelek, hordd innen az irhád!
Sok kedvem nincs hozzád, a dolgom is lacó,
Hogy mikor jer haza? Hát aztat ájdonó.”
S hogy urát szép szókkal imígyen elküldte,
A stóros nekszdór volt, oda ment elsőre.
Falfészeket nem vett, hanem vett minden mást,
Kivéve tavalyi, záp húsvéti tojást.
A másik kóneron, félblakra csak onnat
— Ki gondolta volna! — új herdút mékoltat.

Jár a mélmen házról házra,
Invitésin kártya nála,
Izgalom anyja, ne hagyj el!

Az este közelít, ide dugja orrát,
Hevesiné asszony izgul, anesztegád.
A dájnirúmba is már megterítettek,
Sonka tetejébe braunsugort tettek,
A sok hosszú asztalt még hosszabbá tolták,
A házat kív- s bévül szépen belájtolták.
A titokba belevolválták a tótot,
Merthát imprúvolni kell a néberhúdot.
Jött számos meghívott: a teljes fameli
És a májnából is a sok kedves bodi.

Jár a mélmen házról házra,
Hevesiné őt is várja,
Izgalom anyja, ne hagyj el!

„Hogy mi ma a menü? Elmondom legottan” –
És Hevesiné már lisztolja is nyomban:
„Kezdjük majd bínszuppal, szojbinsz is jön aztán,
Ájdunkér, szereti, vagy hogy nem a vacsmány.
Frencsfráj, fis, hemburger és hozzá epl szósz,
Porkcsapsz szarokráddal, na meg svít potétósz.”
„Lukszuri fúd lészen, lelkem, édes szólom,
Hanem hogy bírja ki ezt az én gallbledom?”
Kérdi a fájermány, s búsan eltávozik,
Miután behörpöl három flaska viszkit.
Grendmanyuka, aki többnyire dájetol,
Kofiba is nem mást, háfenháfot júzol,
Ingatja a fejét: „kedves grétszanenló,
Nem leszek én már itt, mire jön a dzseló!”

Jár a mélmen házról házra,
De a pádét nem találja,
Izgalom anyja, ne hagyj el!

„Dzsí, mi jöhet itt még, hisz nincs brájdelsáur,
Nincs tenkszgiving, krizmúsz, halovínnak áur!”
Sikoltott a főbász, s dizörtöt már nem vár,
A vérében úgyis túl sok most a sugár.
Pedig binánesz volt, sztraberi és kekszi,
Csoklet dónatsz, ájszkrím s kukiból egy tepsi.
Hanem néger, jessze, porkorikó, polyák,
Hát a mekszikányok még hogy endzsojolták!
De kár volt a dinert kétszer végigenni:
Embelanc káréba kellett mindet tenni.
Hospitálba került szegény grendcsájd is ma:
Elkapta a Méri, ájmín ifilujza.
Megleste a formány, de ez lett a veszte:
Törte lábát, hogy a vasrúmot kereste.
Hevesiné sóhajt: „a grendpát megöltem,
mikor megkérdeztem: Nem hongri még, lelkem?”
Ó boj, mi jöhet még, még mi hepenolhat?
A helperek mennek, s inkább muncsájnolnak,
Hevesiné ura szintúgy nekibúsul:
„Asszony, velük megyek, ne várj haza mátul!
Emberhorszra tenni, gémblizni peseli,
Vagy akár fanesznál is óvertájmozni
Jobb: dizabeleti pencsen vége annak,
Ha valaki téged meridolt el vájfnak!”

Mélmen nem jár házról házra,
A pádét meg nem találta
(Ezek után nem is bánja),
Izgalom anyja, mi van még?

A kiürült házból – milyen hanted hausz! –
Hevesiné asszony s vele a főburdos
(Szép, nagy darab ember, olyan, mint egy galond)
Kimentek a tóhoz, ott fúltak araund.