Kokárda

A kokárda rózsaalakú szalagcsokor, melyet kalapra vagy sapkára tűznek. A 19. századi forradalmak idején Franciaországból terjedt el és jutott el Magyarországra. 1848. március 15-én Szendrei Júlia Petőfinek, Laborfalvi Róza Jókainak készítette el a kokárdáját. Sokszor tévesen, olaszmódra, az olasz nemzeti trikolórnak megfelelően készítik el, kívül piros és belül zöld sorrendben.

A hatvanas években nemzeti színű szalagot ritkán lehetett kapni. Anyámék elmésen oldották meg, hogy március 15-én mégis legyen az ember hajtókáján nemzetiszín összeállítás. Színes szívószálakat lehetett vásárolni, amelyek között volt piros, fehér és zöld színű is. Ezekből a szívószálakból vágtak 2,5–3 centis darabokat, amiket gombostűvel a megfelelő sorrendben összetűztek. Ily gombostűs állapotban már ki is lehetett tűzni a hajtókára.
A gimnáziumi évek tanítási szünettel és bentlakással teltek. Nagy volt az összetartás, ahogyan ezt később a katonaságnál is hangoztatták. Ünnepség, vetélkedő, és még nem tudom mi töltötte ki az időt, hogy ne renitenskedhessünk.
A hetvenes évek elején már szalagból készített csokrot, azaz kokárdát viselhettünk. Viseltük is. A Belvárosban élvén nem volt nehéz ebédszünetben kisétálni a Március 15. térre és elhelyezni egy szál virágot a Petőfi-szobornál. 1973 azonban fordulatot hozott kokárdaviselésem ügyében. Azon estén munkásőrök vették körül a Bölcsészkar épületét. A Váci utcában mentünk az egyetem felé, amikor a Pesti Barnabás utcánál szembe találtuk magunkat a kordonnal. Én személyesen pedig az egyik volt gimis tanárommal, aki idegesen, fojtott hangon mondta, hogy „menjetek innen gyorsan”. Elnézve mellette, éppen egy futó alakot láttam, aki berohant a Bölcsészkar bejáratának irányába. (Csak zárójelben, mert az információt azóta sem sikerült megerősíttetnem: azon a napon menet indult a Petőfi szobortól a Batthyány-mécses felé, amikor is a lánykori nevén Münnich Ferenc utcában a menet elérkezett az Arany János utcához, ahol jobbról és balról rendőrök támadtak rájuk. Ezt az eseményt rögzítette a TV-híradó kamerája is, de ez a felvétel, mit tesz Isten, nem került adásba.)
A következő évben megjelentek az utcán a tenyérnyi vagy még nagyobb kokárdát viselő egyének, szépen fölnyírt hajjal, majdhogynem egyenruhában. Akkor vettem le hosszú időre a kokárdámat.
Legközelebb 1989-ben, a nagy eufória évében tettem ki, amikor is biciklire pattanva minden helyszínt, ahol történt valami, meglátogattam. Vidám nap volt.
1990-ben Temesváron töltöttem, az ottani hosszú idő után első szabad március 15-ét. A szalagcsokrom még vígan lobogott a szélben.

Azóta néma csend. A kokárda pihen a fiókban. Néha előveszem, kivasalom és minden évben megígérem neki, hogy majd jövőre. Most is ezt tettem. És mondtam neki: Majd jövőre! Szomorúan nézett föl rám és megadóan várta a vasalót.

Fölajánlva közlésre a galamus.hu-nak. Megjelent március 17-én.