Ruhatár

A képen az első munkahelyem ruhatára látható. Könyvtári életem során elég sokat kellett és lehetett helyettesítenem a könyvtár legkülönbözőbb részein. Dolgoztam a szerzeményin, a folyóiratraktárban és az Adrémában (Erről majd egy másik alkalommal és bővebbet). Ezeken a helyeken hosszabb időt, éveket töltöttem. (14 évig dolgoztam ott.) Viszont elég sok alkalommal, mint egy könyvtári Jolly Joker, helyettesítettem a kölcsönzőben, az olvasóteremben, a legkülönbözőbb raktárszinteken és a ruhatárban. Ott leginkább az első időkben, 75-ig a bevonulásomig. Voltam délelőtt és voltam délután. Volt, hogy délelőtt dolgoztam a rendes helyemen, és délután ültem/álltam be a ruhatárba. A plusz időt nem pénzben fizették ki, hanem szabadságban kaptam meg, aminek az volt az előnye, hogy nyaranta 30 teljes napot tölthettem el munkahelyen kívül. Ez adott lehetőséget többek között a hosszabb csavargásra.
A ruhatár - és persze az olvasó és a kölcsönző is - remek lehetőséget biztosított az ismerkedésre. Így esett, hogy az egyik késő délután - az olvasó és ezzel együtt a ruhatár este nyolcig volt nyitva -, hogy bejött az aulába egy fiatalember, kiről kiderült, hogy chicagói, és szintén könyvtáros ottan, abban a nagy városban. Akkor még komoly beszélgetésekre voltam képes angolul, ezért aztán jól kitöltöttük az effektív munka nélküli időt. Több napon keresztül bejárt a könyvtárba, sokat beszélgettünk. Lezser gyermek volt, akire nem volt szívem rászólni, de képes volt törökülésben fölülni a táskák számára a képen is látható mineknevezzemre. Én bent a kis kuckómban, ő kint a ruhatár előtt. Egyszer csak hallom, hogy a liftajtó csukódik, és az oldallépcsőn megjelenik a könyvtár akkor igazgatója, aki az épületben lakott. Megállt az aula közepén és felém fordulva szigorúan nézett. Azt persze csak sejtettem, hogy szigorúan nézett, mert az aula komoly félhomályban volt mindig. (Ez a kép mostanság készült és a honlapról való. Viszont most már büszkék a gyönyörűen felújított aulára, ezért a kivilágítás.) Szóltam Richardnak, mert így hívták a srácot, hogy talán le kellene gyünni onnan. Nehezen akart kötélnek állni. De mégis.
Richard még kétszer ellátogatott kies hazánkba. Egyszer éppen akkor, amikor a honvédség kötelékében szolgáltam. Sokáig dilemmaként kezeltem a dolgot, hogy most szóljak-e vagy sem, mert mint korábban írtam, szigorúan titkos feladatom volt. Elmentem hát a poltiszthez, hogy beszámoljak a történtekről, ráadásul úgy, hogy haza is szerettem volna menni Sivária cityből. Jól sült el a dolog. Egy fiatal tiszttel beszélgettem, addig sem kellett mást csinálnom, és a végén még haza is engedtek. Persze a mai napig nem értettem, hogy miért.