Részlet
Búcsú Recsktől
Zárószót kértek tőlem? De mondjátok, mely titkot
hoztam magammal Recskről, amelyet ti nem tudtok?
Én nem szólhatok másként, csak a magam nevében:
tegyetek tanúságot, ha igazat beszéltem!
1.
Hol kezdjem el? Velünk volt
mindvégig a természet,
a szférák dobhártyámon
folyton-folyvást zenéltek,
az ég alatt s hegyek közt
könnyebbnek tűnt a rabság,
mert fejemen hordhattam
a naprendszer sisakját,
kék szikráit a Vénusz
szemöldökömbe szórta,
a nap télen bőralma
volt, nyáron tubarózsa,
az eső szürke nyílhegy,
halványzöld dárda máskor,
egy füst-fekete esten
üvegnyaklánc a zápor;
s a Shakespeare-i nagyerdő
a rekettyebokrokkal!
csillár s zuhany volt minden
fa, ha rátámaszkodtam,
lábamnál a frissen tört
kék andezitre száradt
két csepp vérem: kitépett
katicabogárszárnyak,
s a hegy felett keringő
roppant sas! felnyújtottam
karomat, hogy behúzott
karmába kapaszkodjam,
a vadalma Calvados-
íze, a februári
kopasz bükkfák rügyektől
rózsálló koronái,
a főn simogatása
s vele a hamis képzet,
hogy van reményünk, mert a
Nyugat nem rothadt még meg,
a kis, bugyborgó forrás,
mely nyamvadt arcom képét
megszépítette, mert Recsk
nimfája csupa részvét,
a földi mogyorónak
mondott gumó: bekaptam,
ha ásómnál felvillant,
kettős adag agyaggal,
s a fák! a fák! fűrészek
és balták csattogása
között a kidőlő fák
szívtépő sóhajtása.
Hallgattam őket s bennem
megszelidült a bánat,
te mégy előttem, mondtam,
és én jövök utánad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése