Olga néni

Érettségi után, 71-ben kezdtem el dolgozni az Egyetemi könyvtárban. Két helyet leszámítva mindenhol dolgoztam. Bejártam az egész épületet, nemcsak fizikailag, hanem munka-helyileg is. Több évet dolgoztam a folyóirat-osztályon is, ahol Olga néni volt az osztályvezető. (Vagy csoportvezető(?), nem t'om.) Rengeteget tanultam tőle. Leginkább munkaszeretetet, egymásra figyelést, törődést.

Történt például, hogy egy teljesen "átnemaludt" éjszaka után mentem be dolgozni. Akkor történt meg az az eset, hogy reggel szembe találkoztam magammal otthon, amint éppen megyek haza és közben indulok dolgozni. :-) Kicsinység késve érkeztem be, és Olga néni rögtön magához hivatott. Rám nézett, majd így szólt: "András, üljön le." Elment, főzött egy teát, készített egy kávét, közben kikérdezett, merre és hogyan töltöttem az éjszakát, jól éreztem-e magam, pátyolgatott rendesen, ahogyan egy elkóborolt gyermekkel illik cselekedni. Midőn túljutottunk a szervezetem átmeneti regenerálásán, így szólt. "András, legyen szíves menjen le a pincébe a naptárakhoz, és hozza föl nekem a ... jelzetű, ... című naptár 1869-es példányát!" Mentem. És kerestem. És nem találtam. De azt már tudtam, hogy nem lehet azzal fölmenni, hogy nem találom. Mert olyankor Olga néni fölvette meleg mellénykéjét és "Jöjjön utánam!" fölszólítással elindult a pincébe. És röpke 10 perc alatt megtalálta. Valóban nem volt a helyén. Három hellyel odébb volt. Így tanultam meg, addig kell keresgélni, amíg nem talál az ember. Mármint a folyóirat raktárban. :-)