Rue Mabillon

Hogy 12 vagy 22 a házszám vagy esetleg a kettő között van, nem tudom. De a történet máshol, Strasbourgban kezdődik. Talán két napos ottlét után döntöttem úgy hogy irány: PÁRIZS.
Hosszas hezitálás után fölszálltam a számomra teljesen modern, egyirányú ülésekkel ellátott vagonba. Leültem, és mivel korán volt még, és a reggelit a vonatra időzítettem, nekiláttam. Kiraktam a kaját az asztalra. Nyílt az ajtó, és a belépő srác hangosan és érthetően azt mondta: jó étvágyat. Elcsodálkoztam, de fölhomályosított. A sertésmájkrém az sertésmájkrém. :-) Végigbeszélgettük az utat Párizsig, ahol ő már járt. Ahhoz az utasfajtához tartozott, akik az Interrail-lel járták Európát, a vonaton utazás közben aludtak, nappal városnéztek és egyebek, majd este egy másik vonattal irány egy másik város, esetleg egy másik ország.
Így beszélgetve az idő gyorsan telt, és megérkeztünk a Gare de l'Est-re.
Útközben elmesélte, hogy tud egy szállást a rue Mabillon-on. Egy egyházi fenntartású ifjúsági szállást. Az első utunk odavezetett. (Ez az a nemtudommilyen házszámú.) Sajnálattal közölték, hogy aznapra nincs hely, de másnap biztosan lesz. A csomagomat otthagytam, csak a kézipogyit és a hálózsákot vittem magammal. Ezután egy olyan sétát tettünk a sráccal Párizsban, amit minden kezdőnek melegen tudok ajánlani. Ami első blikkre fontos volt, mindent megmutatott. A Sacre Coeur-től
a Luxemburg-kertig:
Gyönyörűen eltelt a nap. Közben azt is megmutatta, hogy hol és mit érdemes enni, hogy ne fogyjon a pénz oly hamar. Este visszamentünk a Gare de l'Est-re. Föltettem őt a Marseille-i vonatra, hadd aludjon ingyen, én pedig megkerestem a megfelelő helyet az éjszakai pihenésemhez. Nem voltam egyedül.
Másnap reggel lezúdultam a Sébastopol-on, át a Szigeten (Ile de la Cité), A Saint Michel-en jobbra kanyarodva a Saint Germain-re máris a Mabillonon találtam magam.
Bementem a szállásra. A recepción bejelentkezvén mutatták, hogy hol találom az ágyakat. Egy szobában talán 14-18? Nem emlékszem pontosan. Megyek a szoba felé és már messziről éktelen üvöltözés folyik, némi magyar hanggal megspékelve. Benyitok a szobába és azt látom, hogy öt fiú párnacsatát vív. Volt olyan is, aki az emeletes ágyról püfölte a másik fejét. Persze csak párnával. Beléptem. A csata megállt, felém fordultak, és szinte egyszerre köszöntöttek magyarul: Szia! Mondok én is nekijek ugyanazt. Ők viszont megleptek engem. Méghozzá azzal, hogy mondták: ismernek. Azért is köszöntek magyarul. Mint kiderült, érdemes a Könyvtárban dolgozni, merthogy ők orvostanhallgatók lévén, odajárnak tanulni az olvasóba, mert az összes régi jegyzet megtalálható az első évesek számára, én pedig a pult mögött szoktam volt ülni nem kevésszer. Azóta persze ezek az orvostanhallgatók főorvosok, professzorok lehetnek. Remélem, ha találkozom is velük, nem hivatalosan fogunk összefutni.
Az aznapot és a rákövetkezőt viszont együtt töltöttük. Tőlük megtanulhattam, hogy hogyan lehet ingyen utazni a metrón. Többek között úgy, hogy az egyetlen, fölfelé mozgó lépcsőn a forgalommal szemben dübörögtünk le hatan, ebből hárman klumpában, a párizsiak nem kis megrökönyödésére.
Én a Mabillon-ra mint egy csöndes kis utcára emlékszem. A mai helyzet persze más. Viszont ez az étterem már akkor is ott volt, sőt már korábban is:

Talán mert nem volt sok pénzem, eszembe sem jutott tüzetesebben megnéznem. Pedig talán érdemes lett volna rá.