Személyi igazolvány

Az elsőt úgy hívtam: rendőrkéztől bemocskolt személyim. Az első oldal alján, a gerinctől jobbra és balra egy-egy fekete folt volt benne egy idő után. Sok rendőrnek a koszos hüvelykujja mély nyomot hagyott rajta. Vagyis nem is mélyet, mint inkább magasat. Egymásra rakódott koszréteg. Arra azonban kevésbé emlékszem, hogy mi volt amikor nálam volt. Annál jobban arra, amikor nem volt nálam.
Az egyik alkalommal a Könyvtárból a postára mentünk a Bazilika mellé. Odafelé gyalog, vissza szerencsére már taxival. A személyit természetesen nem vittük magunkkal, hiszen dolgoztunk, hivatalosak voltunk. A Filmmúzeumnál megállított a rendőr, hogy hová-hová? Mondtuk nekije. Mondja, ő ezt nem hiszi. Mondjuk nekije, hogy föltart minket a munkánkban. Mondja nem hiszi. Mondtuk jól van. Menjünk vissza a könyvtárba. Nem volt rest. Bementünk a hátsó kapun és a gazdaságis bácsihoz bekopogtunk. Bemutattuk neki a velünk érkezett rendőrt. Ő szabályszerűen leigazoltatta és megkérdezte, hogy mi baja velünk, becsületes dolgozókkal. Nem volt náluk a személyi. Mondja erre az Ede bácsi: Na és? Ha még egyszer megállítja őket, lesz mihez tartania magát. Ezzel szélnek eresztette. Mi pedig ezek után odafelé is taxival mehettünk. Happy end.
A másik eset nem volt ennyire szerencsés kimenetelű. Balatonon voltunk, Füreden. A mellettünk lévő sátrakban Győrből érkezett sporttársaság lakott. Volt nekik gumikajakjuk, amit szívesen adtak kölcsön. Egy nap elkértük és elindultunk Csopakra, ahol a Gábor ismerősei nyaraltak. Már sikerült a füredi hajóútvonalon keresztül eveznünk, amikor mellénk siklott egy rocsó a rendőrökkel. Szintén az ominózus hová-hová? Mondtuk, hogy Csopakra. Honnan? Mondtuk Füredről. Hova valósiak vagyunk? Mondtuk Pestiek. Honnan a győri csónak? Mondtuk kölcsön. Mondták nem hiszik. Hol a személyink? Mondtuk a kempingben. Akkor irány vissza. Mit mondjak, látvány voltunk, ahogy rendőri kísérettel visszaérkeztünk a kempingbe. Igazoltuk magunk, igazoltak minket, igazolták a csónakot. És igazat beszéltünk. Elnézést nem kértek. Mi viszont még egyszer megtehettük az utat. Utána persze napokig sehová, mert egyrészt úgy leégtünk, hogy ihaj, másrészt egy kicsit a tenyerem sem úgy nézett ki, mint előtte.