Vers

Ady Endre

A HŐKÖLÉS NÉPE

Bíró Lajosnak, akivel szerencsés volt régi
találkozásom s örök a barátságom

Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró khánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kíméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért ugyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.

Az eltévedt lovas

Ady Endre

Az eltévedt lovas


Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.

Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kísértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a dombkerítéses síkon
Köd-gubában jár a November.

Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Múlt századok ködébe bújva.

Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hínárú útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,
Múltat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagy mérgű medve.

Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

1918

boulevard Saint Michel

Párizsban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Akkor még nyár volt. A nappalt csavargással, városnézéssel töltöttük. Metróztunk,
Eiffel-tornyoztunk, feküdtünk a MArs-mezőn, néztük a tiszta kék eget. Volt Invalides és Napóleon sírja. És persze utcai evések különböző, nem francia kioszkokból (érdekes, az eredeti francia kajákból nemigen ettem, pedig háromszor is jártam ott), utcai zenészek, külföldiek és franciák, gitárral és harmonikával. Énekelve és táncolva.

Késő este sétáltunk a Saint Michele-en, sörös dobozt rugdosva. Szemben egy másik fiatal társaság, szintén sörös dobozt rugdosott. Megálltunk beszélgetni. A válasz, hogy Magyarországról érkeztünk, igencsak meglepte a lengyel társaságot, azzal a kitétellel, hogy onnan nem is engednek ki senkit. Mondtuk, hogy csípjenek belénk, valódiak vagyunk.
Ha emlékeznek ez volt az az időszak, amikor a lengyelek egész Európát elárasztották. Hárman-négyen egy kispolákban, de vidáman és szabadon jártak keltek a világban. Ez volt az ő törülközőturizmusuk. Mert hogy hozzánk sokan jártak az akkor még lengyel piacnak nevezett zsibvásárokba, lepedőkkel, törülközőkkel, kéztörlővel.