1984

Nem Orwell könyve ihlette az alábbi bejegyzést. Különben is. Orwellt akkor még nem olvastam, bár könyvtárban dolgozván lehetőségem lehetett volna rá. Ellenben ekkorra már elolvastam az Epepét, a Kazohiniát és persze innen a blogból is "ismert" G.A. úr X-bent. A linkek csak arra szolgálnak, hogy közelebb hozzam a regényeket azok számára, akik nem olvasták valamelyiket. Most persze nekem is valami nagyon okosat kellene írnom a könyvekről, de a blog nem igazán erről – mármint irodalomkritikáról, -ismertetésről vagy -történetről – szól.
Vissza '84-hez. '83 végén Az egyetem lakásakciót hirdetett egyetemi dolgozók számára. Akkori barátnőmmel elhatároztuk, hogy mi is megpályázunk egy lakást. A lakás csak akkor lehetett a miénk, ha összeházasodunk és vállalunk két gyermeket, aminek segítségével "olcsóbban" jutunk hozzá. Kiválasztottuk frankofón lelkünkből eredően július 14-ét, ami történetesen szombat volt. Természetesen foglalt volt, ezért, ha jól emlékszem 21-e lett az időpont. A sors, az élet, vagy valaki nagyon nem akarta ezt a házasságot.
1984. február 7-én, 31. születésnapomon meghalt édesapám. A temetése egy hónapra rá március 7-én volt. A születésnapom és környéke amúgy sem volt mentes zavaró(s) tényezőktől. Bátyám elsején született, apai nagyanyám viszont 4 nappal születésem előtt halt meg és két nappal előtte temették:

Március 3-án meghalt az akkor már "menyasszonyom" édesapja.
Júniusban meghalt az ő anyai nagymamája.
Komoly dilemma előtt álltunk. Engem a bátyám érvei győztek meg. Egyszerű, de csöndes esküvőt tartottunk az ő akkori vendéglőjében (Flekken).

Az esküvő után egy "kapott" beutalóval Noszvajon töltöttünk egy hetet, ami azzal kezdődött, hogy a Trabanttal jártuk a környéket, hogy ki és mikor tudja beüvegezni a szélvédőt, miután az előttünk dzsaló teherautó a nemrégiben elkészült út zúzalék köveiből egyet olyan keményen nekiütött, hogy hálósra repedt, és csak a lassú hegymenet mentett meg a komolyabb balesettől, mondjuk egy nem éppen veszélytelen szakadékba zuhanástól.

November 30-án beköltöztünk az új lakásunkba.

Képnovella 3.

Jött pár nyugis hét. Minden nap mentünk dolgozni közös munkahelyünkre. És aztán kitört a forradalom. Romániában. Dénesen, temesvári lévén, komoly izgalom lett úrrá. Haza nem mehetett, merthogy dobbantott anno. A lakás minden részében szólt a rádió, ment a tévé. Szólt a Kossuth rádió, a Szabad Európa magyarul és románul, a temesvári rádió, és be volt kapcsolva a tévé is, merthogy helyszíni közvetítés folyt egy idő után. Pár nap telt így el. Közben megérkezett Dénes öccse Zoli, aki német nagymama-rokonság okán befogadást nyert Hamburgban. :-) Most már két mérgezett egér rohangált a lakásban. Nagy volt az öröm, amikor elfogták a Kondukátort és feleségét.

A kivégzés egy kicsit lenyugtatta a kedélyeket, de egyre inkább megérett a gondolat bennük: haza kellene menni. Ezért aztán 28-án délután elindult a segélyszállítmány. Vittem kétszer kilencven kiló élőhúst segélyként a román forradalomnak. :-)
Élmény volt úgy átmenni a határon, mint kés a vajban. Előtte volt elég élményem arról, hogy mennyit is lehet kekeckedni az emberekkel, így velem is.
Temesváron ilyen látvány fogadott:


A szülői házban nagy volt az öröm. Rég nem látott gyermekek könnyeket csaltak ki mindenkiből. Én csak ültem a sarokban és bámultam. Egy ideig érthető módon megfeledkeztek rólam. Aztán persze én is bekerültem a családi körbe.
Az igazi öröm egy részlete az alábbi fotón látható, amint Dénes újra együtt van Gittával:

A nap során az a döntés született, hogy Dénes marad, mert úgy érezte, neki ott van dolga a rádióban, Zoli viszont visszaindult velem Magyarországra. Azt az utólag nem éppen a legszerencsésebb ötletet valósítottuk meg, hogy Jugoszlávián keresztül indultunk haza. Mindenesetre kacifántos és baromi hosszú utat kellett így megtennünk, de szerencsére túljutottunk rajta.
Hazaérkezvén Fehérváron volt jelenésem, ahol a házigazda a Romániát járt hősnek lemosta az igencsak mocskos Trabantját. :-)
És eljött 1990.