Vártam a karácsonyt, mert tudtam, hogy ajándékként megkapom Fiala második könyvét. Írhatnám, regényét, de az első megközelítőleg sem volt az, de erről majd később.
Vártam, mert Szent Lajos király hídja okán az első könyv után a másodikban is volt olyan időszak, amikor hosszabb ideig egy helyszínen éltünk. Az első kötet a
közös iskolát jelentette, ahol négy éven keresztül akár minden nap találkozhattunk, elmehettünk egymás mellett, persze úgy, hogy személyesen nem ismertük egymást. Az iskola kapuját egy napon léptük át, ő az ötödik osztályba ment én az első gimnáziumba. Élményei néhol igencsak megérintettek, különösen a magyar tanárral történtek. Vele nekem is voltak nem éppen szép élményeim, bár el kell ismernem, hogy rettentő sokat tanultam tőle. Bővebbet majd és máshol.
A második kötetben pedig egy
közös munkahely az, ami miatt vártam a megjelenést. Az a rövid részlet, ami a könyvben volt nem indított meg. Emlékezetileg. Máshogy persze igencsak.
Az első kötetet kézbe véve, mivel mint írtam nem volt egyértelműen irodalomnak nevezhető, nem volt föltűnő a szerző kétszer is megismételt fényképe. A könyv impresszumában, a 4. oldalon ugyan azt írják, hogy a hátsó borítón is van fénykép, de szerencsére az lemaradt. Az, hogy Fiala szájába adja a borító azt a szót, hogy Péklapát, még talán érthető is annak, aki sokat hallgatta a rádióműsorát, a KeljFelJancsit. Viszont a borító készítője nem magyar könyveket lapozgatott, amikor eltervezte, mert a gerincet angolszász módon alkotta meg, azaz föntről lefelé írta a szöveget.
Rátérve a második kötetre, a gerinc itt is hasonló módon helyezkedik el, mint az elsőnél. (Zárójelben: persze mindenki úgy tervez, ahogyan akar, nem szükségszerű ragaszkodni a hagyományokhoz, és persze az ízlések is különbözők.) Itt a borítóval más a gond. Ha ezt a könyvet regénynek vesszük és miért ne tennénk, hiszen az, és ráadásul többnyire fikciónak mondatik, akkor teljesen fölösleges a borítón a szerző fotója, mert lehet, hogy csak számomra, de azt mondja, hogy ez mégiscsak Fiala Jánosról szól. Úgy cakkumpakk. Nehéz elvonatkoztatni a szerzőtől. Ennél persze csak akkor lenne egyértelműbb a dolog, hogy ha minden oldalra 10-15 százalékos tónussal lenne rányomva a szerző arcmása. De ne menjünk ennyire át abszurdba. Ami a lényeg. A borító több sebből vérzik ezeken kívül is. Az iskolákban úgy tanítják, hogy a borítón legyen legalább egy pont, amihez a rajta lévők valamilyen formában igazodnak. Itt egyetlen pont sincs. Semmi nem igazodik semmihez. Viszont szerencsére nem ígérnek a 4. oldalon fotót a hátsó borítóra. (De mint fentebb írtam, ízlések minden módon elfogadhatóak, itt csak az áll, ami az én véleményem.)
És most a könyvekről.
Az első kötet elolvastán azt gondoltam, hogy szerettem volna ennek a kisfiúnak a barátja lenni. Olyan magányosnak tűnt, hogy ez volt az első természetes reakcióm. A kötet önéletrajzi ihletésű írás, de nem volt regénynek mondható. Sokat tudhattunk meg a családról, édesapjáról és édesanyjáról. És persze Rékáról, a kicsi lányról, akiről oly sok szeretettel beszélt még pár évvel ezelőtt is a rádióműsorában.
A könyv sikeréről: anyagi sikert biztosan hozott. Az a tízezer fölötti eladott példányszám jelzi ezt. De ez nem más, mint az ismert rádiós hozama. (Csak példaként és csak zárójelben: kiadtam egy fiatal író regényét. Irodalmár ajánlása volt a kezemben. Sikerült is eladni. 750 példányban. Igaz nem volt celebneve.)
A második kötet, mint föntebb már jeleztem, irodalom. Számomra is. Az hogy miről és hogyan szól, és azt hogyan értékeli az olvasó, megint az ízlés kategóriájába tartozik. A két szálon futtatott regény, a különböző néző- és szempontok, élvezetessé teszik az olvasást. Nem szívesen teszi le az ember. (Én persze azért is "faltam", mert szerettem volna odaérni, ahol a közös életszakaszunk találkozik.) Ami még hozzáteendő: nem tudom mi szükség volt az Epilógusra. Ha csak az nem, hogy kellett még húsz oldal, hogy testesebb legyen a kötet. Félreértés ne legyen! Ami az Epilógusban írva vagyon, az jó, csak nem ebbe a könyvbe.
A második kötet elolvasta után már nem akartam ennek a kis-nagyfiúnak a barátja lenni. Sőt. Bár nem ennek a könyvnek a hatására, már közeli ismerőse (hallgatója) sem. Fél éve nem hallgatom a reggeli műsorát, pedig előtte hat éven keresztül azon kevesek közé tartoztam, akik háromnegyed héttől az utolsó utáni pillanatig minden másodpercet végighallgattam, mert soha nem lehetett tudni, hogy melyik az a fél mondat, amelyik meghozza az aznapi adás wasabiját. Mostanság néha, amikor nem tudok elaludni éjjelente, és tekergetem kis rádióm keresőjét, néha megállok a RádióQ frekvenciájánál, és belehallgatok, vagy egyszer-kétszer végig is hallgatom a műsort, de nem jön meg az ingerenciám, hogy reggel megkeressem a nagy rádión a 99,5-öt. Én sajnálom a legjobban. És egyszer majd azt is elmesélem, miért.
A terem mellett látható a lépcsőfeljáró, 
ahová hosszú ideig jártunk büntetlenül dohányozni. Egészen addig, amíg egy alkalommal annyi füst gyűlt össze, hogy lekúszott az emeleti szintre, amit persze az ügyeletes tanár észrevett. Emlékem szerint ezzel kapcsolatban különösebb esemény nem történt. Ezen a lépcsőn lehetett följutni a lapos tetőre, 
ahová ha jól emlékszem, csak a ballagáskor engedtek minket föl, nem úgy mint a mostaniakat, akiknek még ez a kényelem is osztályrészükül jutott: 
