1984

Nem Orwell könyve ihlette az alábbi bejegyzést. Különben is. Orwellt akkor még nem olvastam, bár könyvtárban dolgozván lehetőségem lehetett volna rá. Ellenben ekkorra már elolvastam az Epepét, a Kazohiniát és persze innen a blogból is "ismert" G.A. úr X-bent. A linkek csak arra szolgálnak, hogy közelebb hozzam a regényeket azok számára, akik nem olvasták valamelyiket. Most persze nekem is valami nagyon okosat kellene írnom a könyvekről, de a blog nem igazán erről – mármint irodalomkritikáról, -ismertetésről vagy -történetről – szól.
Vissza '84-hez. '83 végén Az egyetem lakásakciót hirdetett egyetemi dolgozók számára. Akkori barátnőmmel elhatároztuk, hogy mi is megpályázunk egy lakást. A lakás csak akkor lehetett a miénk, ha összeházasodunk és vállalunk két gyermeket, aminek segítségével "olcsóbban" jutunk hozzá. Kiválasztottuk frankofón lelkünkből eredően július 14-ét, ami történetesen szombat volt. Természetesen foglalt volt, ezért, ha jól emlékszem 21-e lett az időpont. A sors, az élet, vagy valaki nagyon nem akarta ezt a házasságot.
1984. február 7-én, 31. születésnapomon meghalt édesapám. A temetése egy hónapra rá március 7-én volt. A születésnapom és környéke amúgy sem volt mentes zavaró(s) tényezőktől. Bátyám elsején született, apai nagyanyám viszont 4 nappal születésem előtt halt meg és két nappal előtte temették:

Március 3-án meghalt az akkor már "menyasszonyom" édesapja.
Júniusban meghalt az ő anyai nagymamája.
Komoly dilemma előtt álltunk. Engem a bátyám érvei győztek meg. Egyszerű, de csöndes esküvőt tartottunk az ő akkori vendéglőjében (Flekken).

Az esküvő után egy "kapott" beutalóval Noszvajon töltöttünk egy hetet, ami azzal kezdődött, hogy a Trabanttal jártuk a környéket, hogy ki és mikor tudja beüvegezni a szélvédőt, miután az előttünk dzsaló teherautó a nemrégiben elkészült út zúzalék köveiből egyet olyan keményen nekiütött, hogy hálósra repedt, és csak a lassú hegymenet mentett meg a komolyabb balesettől, mondjuk egy nem éppen veszélytelen szakadékba zuhanástól.

November 30-án beköltöztünk az új lakásunkba.

Halottak napja

Szokás szerint korábban mentünk ki bátyámmal a temetőbe, meglátogatni szüleink sírját. A sírban nyugszik nagyanyánk is:

Régebben, úgy negyvenegynéhány évvel ezelőtt édesapám "hurcolt" minket magával temetőlátogatásra. Nagyanyámat nem ismerhettem, mivel három nappal születésem előtt halt meg. Viszont fényképezni már akkor is tudtunk, bár egy kicsit homályosan:


Most gyönyörű idő volt. Nap sütött, levelek hullottak. Én meg vártam. Mert Robi felelőtlenül autóval jött. Háromnegyed óra alatt oda is ért a sírhoz. Addig sétálgattam és nézelődtem. Meg persze fényképeztem, többek között a bátyámat, mikor megérkezett, majd ő engem:



A képeket nézegetve, nemcsak az a feltűnő :-), hogy a régi fekete-fehér, a mai meg színes, nemcsak az, hogy mennyivel jobb minőségűek, hanem az is, hogy a korabeli képen növényeket szinte egyálalán nem látni. Azóta viszont szinte dzsungel nőtt a temető ezen részén.

A kezdeteim

Sokáig úgy tudtam, azt hittem, hogy én is része vagyok a Ratkó-gyermekek hatalmas halmazának. Már közel jártam a negyvenhez, amikor elgondolkodtam a dologról, és arra kellett rájönnöm, hogy nem úgy van az. De ez még csak a formállogika segítségével sikerült :-). Azaz: kikövetkeztettem, hogy apámnak, bár hárman voltunk testvérek, én vagyok az egyetlen gyermeke. Két bátyám örökbefogadottként tartozott a családhoz. Anyánk volt közös. Az egyik bratyómról könnyű volt megállapítani, merthogy más volt a vezeték neve. A másiknál meg akkor esett le a tantusz, amikor megtaláltam apám igazolását arról, hogy mikor is érkezett haza a hadifogságból. Ez a bátyám születésének idejére datálódott. Eccóval: egyetlen saját gyermekre még apámnak is szüksége volt. :-)

Születésem előzményei :-)

Most, hogy elkezdtem írni ezeket a sorokat, egy dokumentumra akadtam, mely szerint Ratkó Anna hirhedt rendeletét egy nappal születésem után 1953. február 8-án jelentette meg.