Szabadság

Lángh Júlia beszéde kedden:

Hogy miért is a Manneken Pis

"Új értelmezésben hangzott el Petőfi Sándor egyik forradalmi hevületű költeménye március 15-én. A pesti események kezdetének másnapján, 1848. március 16-án írt versből kimaradt öt teljes versszak, éppen attól a ponttól, ahol a költő a szabad sajtóval kezd foglalkozni"
Íme a vers eredeti állapotjában (csonkítás kurzívval szedve!):

15-dik március, 1848

Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!... már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjuság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.

Míg az országgyülés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!

Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott.

És ha jő a zsoldos ellen,
Majd bevárjuk, mit teszen;
Inkább szurony a szivekben,
Mint bilincs a kezeken!

Föl a szabadság nevében,
Pestnek elszánt ifjai!...-
S lelkesülés szent dühében
Rohantunk hódítani.

És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arcon, minden szemben
Rettenetes volt a láng.

Egy kiáltás, egy mennydörgés
Volt az ezerek hangja,
Odatört a sajtóhoz és
Zárját lepattantotta.

Nem elég... most föl Budára,
Ott egy író fogva van,
Mert nemzetének javára
Célozott munkáiban.

S fölmenénk az ős Budába,
Fölrepültünk, mint sasok,
Terhünktől a vén hegy lába
Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel
S diadallal hoztuk el,
Aminőt ez az öreg hely
Mátyás alatt ünnepelt! -

Magyar történet múzsája,
Vésd ezeket kövedre,
Az utóvilág tudtára
Ottan álljon örökre.

S te, szivem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjuság vezére
Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet...
Napoleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!

Pest, 1848. március 16.

Nos. Többek között ezért IS voltunk ott március 15-én az Erzsébet híd lábánál:

Kokárda

A kokárda rózsaalakú szalagcsokor, melyet kalapra vagy sapkára tűznek. A 19. századi forradalmak idején Franciaországból terjedt el és jutott el Magyarországra. 1848. március 15-én Szendrei Júlia Petőfinek, Laborfalvi Róza Jókainak készítette el a kokárdáját. Sokszor tévesen, olaszmódra, az olasz nemzeti trikolórnak megfelelően készítik el, kívül piros és belül zöld sorrendben.

A hatvanas években nemzeti színű szalagot ritkán lehetett kapni. Anyámék elmésen oldották meg, hogy március 15-én mégis legyen az ember hajtókáján nemzetiszín összeállítás. Színes szívószálakat lehetett vásárolni, amelyek között volt piros, fehér és zöld színű is. Ezekből a szívószálakból vágtak 2,5–3 centis darabokat, amiket gombostűvel a megfelelő sorrendben összetűztek. Ily gombostűs állapotban már ki is lehetett tűzni a hajtókára.
A gimnáziumi évek tanítási szünettel és bentlakással teltek. Nagy volt az összetartás, ahogyan ezt később a katonaságnál is hangoztatták. Ünnepség, vetélkedő, és még nem tudom mi töltötte ki az időt, hogy ne renitenskedhessünk.
A hetvenes évek elején már szalagból készített csokrot, azaz kokárdát viselhettünk. Viseltük is. A Belvárosban élvén nem volt nehéz ebédszünetben kisétálni a Március 15. térre és elhelyezni egy szál virágot a Petőfi-szobornál. 1973 azonban fordulatot hozott kokárdaviselésem ügyében. Azon estén munkásőrök vették körül a Bölcsészkar épületét. A Váci utcában mentünk az egyetem felé, amikor a Pesti Barnabás utcánál szembe találtuk magunkat a kordonnal. Én személyesen pedig az egyik volt gimis tanárommal, aki idegesen, fojtott hangon mondta, hogy „menjetek innen gyorsan”. Elnézve mellette, éppen egy futó alakot láttam, aki berohant a Bölcsészkar bejáratának irányába. (Csak zárójelben, mert az információt azóta sem sikerült megerősíttetnem: azon a napon menet indult a Petőfi szobortól a Batthyány-mécses felé, amikor is a lánykori nevén Münnich Ferenc utcában a menet elérkezett az Arany János utcához, ahol jobbról és balról rendőrök támadtak rájuk. Ezt az eseményt rögzítette a TV-híradó kamerája is, de ez a felvétel, mit tesz Isten, nem került adásba.)
A következő évben megjelentek az utcán a tenyérnyi vagy még nagyobb kokárdát viselő egyének, szépen fölnyírt hajjal, majdhogynem egyenruhában. Akkor vettem le hosszú időre a kokárdámat.
Legközelebb 1989-ben, a nagy eufória évében tettem ki, amikor is biciklire pattanva minden helyszínt, ahol történt valami, meglátogattam. Vidám nap volt.
1990-ben Temesváron töltöttem, az ottani hosszú idő után első szabad március 15-ét. A szalagcsokrom még vígan lobogott a szélben.

Azóta néma csend. A kokárda pihen a fiókban. Néha előveszem, kivasalom és minden évben megígérem neki, hogy majd jövőre. Most is ezt tettem. És mondtam neki: Majd jövőre! Szomorúan nézett föl rám és megadóan várta a vasalót.

Fölajánlva közlésre a galamus.hu-nak. Megjelent március 17-én.