BÚÉK!

Boldog Új évet kívánok mind a három olvasómnak. A következő évben szeretném megduplázni az olvasottságot. Remélem, sikerül. :-)

Mozi

A könyvek után most arról, hogy a másik kedvenc, a film, hogyan épült be az életembe. Először fizikailag. Az talán már tudott, hogy a Csengery utcában laktunk, közel a Nyugatihoz. Annyira közel, hogy szinte pillanatok alatt eljutott a híre hozzánk annak, hogy egy vasúti kocsi kilátogatott a körútra:

Azért említettem a Nyugatit, mert onnan a Blaha irányába, ami számomra közeli helyeket jelentett, a következő mozik voltak: Szikra, Művész, Vörös Csillag, Mátra gyermekmozi, Zrinyi, Híradó, Bástya. Ez hét mozi. Ha ehhez hozzávesszük a Margit-híd felé az utat, akkor ott van, kicsit beljebb a Váci úton a XIII. ker. Kossuth, a Tanács (?) és a Duna, Lefelé a Bajcsyn a Toldi, A Maján lefelé a Tinódi, és a Blahán túl a Kölcsey és a Bányász az A és a B termével. Ezt csak azért soroltam így fel, mert könnyebben érthető az a szokásom, hogy egymás utáni időpontokra vettem jegyeket két vagy akár három moziba, majd futva bejártam a helyeket, és a nézőtéren pihentem, mialatt a filmeket néztem. Hogy milyeneket? Magyar és külföldi, szovjet és olasz, francia és cseh. Mindegy volt, csak film legyen. Csak jóval később, már nem laktunk a Csengeryben, amikor elkezdtem szelektálni, hogy mitet is nézzek meg. És persze kinyílt a világ más mozik felé is. Például a Filmmúzeum felé, ahol nem mindig vetítettek múzeumi filmeket. Ott lehetett látni először, ha jól emlékszem a Nagyítást és a Kiváltságot is. Hogy miért, az persze nem volt igazán érthető. Mert ha vetítik, akkor mindegy, hogy hol. Így a Filmmúzeum járt jól, mert szinte évekig vetíthette telt házzal a Nagyítást.
A mozik nagy része eltűnt, megszűnt, átalakult. Volt, amelyik visszavedlett szállodává. (Egyszer szeretnék bemenni abba terembe, ahol a nézőtér volt.) Némelyikből bankfiók lett, a gyermekmoziból Örökmozgó, azaz egyrészt filmmúzeum, másrészt művész és egyéb filmek mozija.

Viszont ma már moziba sem járok igazán. Néha-néha elmegyek, de a videó, a dvd és kábel vagy satellit-tévék világában már nem igazán kívánkozok moziba. A család most is ott van, én kihagytam.

Fiala

Vártam a karácsonyt, mert tudtam, hogy ajándékként megkapom Fiala második könyvét. Írhatnám, regényét, de az első megközelítőleg sem volt az, de erről majd később.
Vártam, mert Szent Lajos király hídja okán az első könyv után a másodikban is volt olyan időszak, amikor hosszabb ideig egy helyszínen éltünk. Az első kötet a közös iskolát jelentette, ahol négy éven keresztül akár minden nap találkozhattunk, elmehettünk egymás mellett, persze úgy, hogy személyesen nem ismertük egymást. Az iskola kapuját egy napon léptük át, ő az ötödik osztályba ment én az első gimnáziumba. Élményei néhol igencsak megérintettek, különösen a magyar tanárral történtek. Vele nekem is voltak nem éppen szép élményeim, bár el kell ismernem, hogy rettentő sokat tanultam tőle. Bővebbet majd és máshol.
A második kötetben pedig egy közös munkahely az, ami miatt vártam a megjelenést. Az a rövid részlet, ami a könyvben volt nem indított meg. Emlékezetileg. Máshogy persze igencsak.
Az első kötetet kézbe véve, mivel mint írtam nem volt egyértelműen irodalomnak nevezhető, nem volt föltűnő a szerző kétszer is megismételt fényképe. A könyv impresszumában, a 4. oldalon ugyan azt írják, hogy a hátsó borítón is van fénykép, de szerencsére az lemaradt. Az, hogy Fiala szájába adja a borító azt a szót, hogy Péklapát, még talán érthető is annak, aki sokat hallgatta a rádióműsorát, a KeljFelJancsit. Viszont a borító készítője nem magyar könyveket lapozgatott, amikor eltervezte, mert a gerincet angolszász módon alkotta meg, azaz föntről lefelé írta a szöveget.
Rátérve a második kötetre, a gerinc itt is hasonló módon helyezkedik el, mint az elsőnél. (Zárójelben: persze mindenki úgy tervez, ahogyan akar, nem szükségszerű ragaszkodni a hagyományokhoz, és persze az ízlések is különbözők.) Itt a borítóval más a gond. Ha ezt a könyvet regénynek vesszük és miért ne tennénk, hiszen az, és ráadásul többnyire fikciónak mondatik, akkor teljesen fölösleges a borítón a szerző fotója, mert lehet, hogy csak számomra, de azt mondja, hogy ez mégiscsak Fiala Jánosról szól. Úgy cakkumpakk. Nehéz elvonatkoztatni a szerzőtől. Ennél persze csak akkor lenne egyértelműbb a dolog, hogy ha minden oldalra 10-15 százalékos tónussal lenne rányomva a szerző arcmása. De ne menjünk ennyire át abszurdba. Ami a lényeg. A borító több sebből vérzik ezeken kívül is. Az iskolákban úgy tanítják, hogy a borítón legyen legalább egy pont, amihez a rajta lévők valamilyen formában igazodnak. Itt egyetlen pont sincs. Semmi nem igazodik semmihez. Viszont szerencsére nem ígérnek a 4. oldalon fotót a hátsó borítóra. (De mint fentebb írtam, ízlések minden módon elfogadhatóak, itt csak az áll, ami az én véleményem.)
És most a könyvekről.
Az első kötet elolvastán azt gondoltam, hogy szerettem volna ennek a kisfiúnak a barátja lenni. Olyan magányosnak tűnt, hogy ez volt az első természetes reakcióm. A kötet önéletrajzi ihletésű írás, de nem volt regénynek mondható. Sokat tudhattunk meg a családról, édesapjáról és édesanyjáról. És persze Rékáról, a kicsi lányról, akiről oly sok szeretettel beszélt még pár évvel ezelőtt is a rádióműsorában.
A könyv sikeréről: anyagi sikert biztosan hozott. Az a tízezer fölötti eladott példányszám jelzi ezt. De ez nem más, mint az ismert rádiós hozama. (Csak példaként és csak zárójelben: kiadtam egy fiatal író regényét. Irodalmár ajánlása volt a kezemben. Sikerült is eladni. 750 példányban. Igaz nem volt celebneve.)
A második kötet, mint föntebb már jeleztem, irodalom. Számomra is. Az hogy miről és hogyan szól, és azt hogyan értékeli az olvasó, megint az ízlés kategóriájába tartozik. A két szálon futtatott regény, a különböző néző- és szempontok, élvezetessé teszik az olvasást. Nem szívesen teszi le az ember. (Én persze azért is "faltam", mert szerettem volna odaérni, ahol a közös életszakaszunk találkozik.) Ami még hozzáteendő: nem tudom mi szükség volt az Epilógusra. Ha csak az nem, hogy kellett még húsz oldal, hogy testesebb legyen a kötet. Félreértés ne legyen! Ami az Epilógusban írva vagyon, az jó, csak nem ebbe a könyvbe.
A második kötet elolvasta után már nem akartam ennek a kis-nagyfiúnak a barátja lenni. Sőt. Bár nem ennek a könyvnek a hatására, már közeli ismerőse (hallgatója) sem. Fél éve nem hallgatom a reggeli műsorát, pedig előtte hat éven keresztül azon kevesek közé tartoztam, akik háromnegyed héttől az utolsó utáni pillanatig minden másodpercet végighallgattam, mert soha nem lehetett tudni, hogy melyik az a fél mondat, amelyik meghozza az aznapi adás wasabiját. Mostanság néha, amikor nem tudok elaludni éjjelente, és tekergetem kis rádióm keresőjét, néha megállok a RádióQ frekvenciájánál, és belehallgatok, vagy egyszer-kétszer végig is hallgatom a műsort, de nem jön meg az ingerenciám, hogy reggel megkeressem a nagy rádión a 99,5-öt. Én sajnálom a legjobban. És egyszer majd azt is elmesélem, miért.

Zene 8.

És hogy még a dzsessznél maradjunk. A kilencvenes évek elején egyedül éltem egy kőbányai lakásban. Viszont lakótársam több is volt. Néha egy ember lakott az egyik kis szobában, néha kettő. Így esett, hogy Marosvásárhelyről egy időben két fiú lakott nálam. Az egyik Bende Zsolt (a képen). Ő a gitárjával érkezett. Esténként, ha együtt voltunk otthon kérésre hajlandó volt játszani, "elhúzni" a kedvenc nótáinkat. Az idő telt, én a lakásomat eladtam, megnősültem, elköltöztem, ők továbbálltak. Hallottam, hogy Zsolt Londonba ment tanulni. Itt elvesztettem a fonalat. Jó tíz évvel később az utcán találkoztunk teljesen véletlenül, édesapjával sétált a Maján. Néhány szó és telefonszámváltás után mindketten továbbmentünk. Este otthon megnéztem a honlapot. És persze meghallgattam a zenét, sőt, le is töltöttem. És néha meghallgatom.
Koncertezik itthon

és külföldön

Valószínűleg nagyobb nyilvánosság előtt, mint ahogyan én láttam, amikor elmentem a Kulacs étterem Vera Jazz Cafe programjára, ahol a teremben a három zenésszel és a pincérrel együtt összesen nyolcan voltunk, ebből egy külföldi pár, akik vacsorázni jöttek be. A zene persze ettől függetlenül kiváló volt. :-)

Zene 7.

Olykor jó, ha az embernek van egy jó barátja, aki pénzszerző állást kapott a Magyar Rádióban, mint ügyelő. Ezért vehettem részt felvételen a 6-os stúdióban

(ez a kép nem akkor készült, hanem mostanság, de csak ezt az egyet találtam a neten, köszönet a készítőnek és a felvételen lévőknek.), illetve a 20-as stúdióban.

A legtöbbet azonban a helyszíni közvetítések alkalmával profitáltam. Így jutottam be egy Tessék választani színpada mögé, egy Fonográf koncertre, és ami miatt ez a blogbejegyzés született, a Szegedi Jazz fesztiválra, ahová nem is egyszer.
A hetvenes évek elején sok minden kötött Szegedhez. Ott járt egyetemre egy jó barátom, ott volt katona egy másik, ennek okán sok reggel talált engem a 66-os busz határszéli végállomásánál, az ötös út kivezető szakaszánál.
(Talán ma ez az egyetlen busz, amelyiknek a két végállomása nem változott. közel negyven éve. Lehet javítani, ha mégsem van igazam. :-) )
A stop hol gyors volt, hol nem, de mindig sikerült a látogatási időn belül odaérkeznem a laktanyához.
A Jazznapokra a rádió buszával utaztunk le igencsak jó hangulatban. Leérkezvén tapasztaltam, hogy az ügyelői munka ilyen esetekben nem is olyan szép leányálom. Mindig idejében megtalálni az éppen következőket a büfében, a környéki kocsmában vagy csak a nézőtéren valahol, nos, volt meló bőven. Az izgalom akkor hágott tetőfokára, amikor élő adás következett.
Én mint külső szemlélő élveztem a zenét, amit ilyen töményen még soha nem hallgattam, sőt, ha őszinte akarnék lenni és miért is ne, addig az ideig kifejezetten jazzt nem nagyon hallgattam. Itt hallottam először a szegedi Molnár Dixieland Bandet Garay Mártával a zongoránál:

A Csík-Fogarasi-Jávori triót, és akármilyen hihetetlen az Apostol együttest. Igaz, hogy az énekes nélkül, tképpen a fúvósszekcióval. Az egyik alkalommal teljesen hívatlanul megjelentek és kértek egy kis időt, hogy a színpadon játszhassanak. Volt idő elég, így befértek az egyik műsorszünetbe. Mitet is mondjak, szenzációs volt. Kár, hogy nemigen található olyan lemez, ahol ők csak zenélnek.

Karácsony 2.

Képes üdvözlet Karácsonykor Karácsonyról:
A még dísztelen, de önállóan is szép fa:

Fölöltöztetett:

Én játszani akarok:

Készül a vacsora, nem épp magyar specialitás:

Én már jól laktam:

Mi mit kapunk még?

Megterítve:

Wasabin kívül van valami számomra?

Záróakkord: tiramisu:

Aludj csak, én álmodom:

Karácsony 1.

József Attila:
Karácsony

Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember,
meleg magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek,
az uccák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek,
csak a szomorú szeretet latolgatja,
hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
fa nélkül is befűl az emberektől
de hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
s az újszülött rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.

(A gyermek első karácsonyfája. Kicsinység megnőtt, ahogyan a gyermek is.)

Füred 3.

Két évvel ezelőtt ez volt az utolsó napom a Szívkórházban. Úgy menni haza, hogy sem időm, sem pénzem nincs és nem is lesz, hogy ajándékot vegyek, hát nem töltött el örömmel. A beteg szívem mélyén is tudtam azért azt, hogy elég, ha én hazamegyek és kis családommal töltöm a Karácsonyt. De akkor is. Ezért elhatároztam, hogy valami kis valamit viszek én is a fa alá. A Gyermekem megkapta a Füreden vásárolt bögrémet örök mementóul, feleségemnek meg sikerült vennem egy kis ékszeres szelencét. Jó barátom, Ogysimplon jött le értem kocsival. Érdemes őt is meglátogatni. Itt a neten.
Szóval hazaérkeztem és egy boldog Karácsonyt töltöttünk el kis családommal.

Vacsora

Azaz a kutya vacsorája. Tegnap este kimentem az udvarra, hogy as kutyák tálját behozzam. Menyus a kerítés tövében adjusztált valamit, ami egyszer csak éktelen sivalkodásban tört ki. Ráüvöltöttem a kutyára, hogy hagyja abba, mire ő jobbra el, a sivalkodó pedig balra fölröppent. Akkor láttam, hogy egy nimfa papagáj. El tudott repülni az udvar elejére, ott leszállt a rózsabokorra. Utánamentem, és mivel a kezemtől nem ijedt meg és nem repült el, megfogtam. Csőrével megragadta az ujjamat és nem engedte. Így ő persze nem tudott sivítani. Helyette megtettem én. Berontottam az ajtón és kerestem a lakásban egy macskátlan helyet, majd elhajítottam az oktalan állatot. Élmény volt elengedni. Ő leszállt a földre:

Szerencsénkre van az sulikörben egy család, ahol rengeteg madár is él. Telefon és a gyorssegély tíz perc alatt megérkezett. A madár jó helyre került.
És a kutya is megkapta a kárpótlást. Mert semmi kétségem nem lehetett, hogy ha egy kicsivel később megyek ki, akkor pótkajája is lett volna. Neki:

Télöröm

Télöröm kutyával:

és csak úgy:

Társasjáték 2.

Hogyan változik a világ? Korunk társasjátéka:

Társasjáték 1.

A lányom társasjátékot keres:

És meg is találta :-):

Önajándékozás

Ettem is, ittam is, mehetek haza: :-(

Milka

A tehén

és ami mögötte van :-):

Beugró :-)

Nézem a Beugrót tegnap este.

A szünet és a reklám idejére kapcsolgatni kezdek és az egyik tévén a következő jelentre érkezem:

Sajnos csak olaszul tudom idézni. Aki ismeri, az érti. :-)

Mózes

A hatvanas évek végén lehetett. Kötelező színház látogatás keretében nagy tömegben mentünk el a Nemzeti Színházba, Madách: Mózes című darabját megtekintendő.

A közönség csupa fiatalból, mondhatnám tinédzserből állt. Egy ideig még lekötötte a társaságot az előadás, de egy idő után elindult a fecserészés, ami fölhallatszott a színpadra is. Egy darabig még folyt az előadás, majd egyszer csak Sinkovits Imre, nemzetünk nagy színésze megállt, előrejött a színpad elejére, és dörgő, szinte Mózesi hangon lecseszte a nézőket, miszerint nem lehet így viselkedni a színházban. Köpni-nyelni nem tudtunk. Természetesen csöndben maradtunk, de a darabra nem sokan figyeltek ezek után sem. Kíváncsi lennék, hogy ez a csönd mennyiben változtatott a helyzeten. Persze így utólag azt kell mondanom, hogy föl kellett volna állni a székről és el kellett volna hagyni a színházat, mondjuk jól nevelten a szünetben. Ahogyan tettük ezt életemben először és utoljára a Vígszínházban, ahol Tordy Géza rendezésében és főszereplésével ment Miller: Az ügynök halála. Annyira rossz volt, legyek jóhiszemű, az aznapi előadás, hogy nem tehettünk mást. A kínlódás nem jó.

EZ az én véleményem, de álljon itt Jelenits István piarista tanár véleménye: "Emlékszem például, amikor a Nemzetiben a rendetlenkedő gyerekeket Sinkovits Imre az előadást megszakítva kioktatta, hogy miként is kell a színházban viselkedni. Pedig nem prédikálni kell, hanem úgy kell játszani, hogy a tízórai és a bunkósbot is kiessen annak a kezéből, aki a színházban randalírozik. Shakespeare sosem hordta volna le a zajongó mesterlegényeket, mert kiröhögték volna."

A szomorú, hogy ez a történet nemcsak velünk fordult elő. Még jó néhányszor megtörtént. Lehet, hogy a Mózes még nem való a diákoknak. Érdekes módon az Ember tragédiáját mindenki tátott szájjal figyelte. Pedig ott is Sinkovits Imrét láttuk és ha minden igaz, Major Tamást hallottuk. Meg persze Kálmán Györgyöt.

Cipőtisztítás

Nehéz gyermekkoromat (8-10 éves) mi sem bizonyítja jobban :-), mint az, hogy esténként le kellett ülnöm a kis sámlira, magam elé kelletett tennem a család cipőit és a cipős dobozt, ami a tisztítószereket tartalmazta és önként, sőt, dalolva neki állhattam tisztítani a cipőket. Én úgy emlékszem, ezzel:

De most nézegetve a góglét, azt látom, hogy inkább ez lehetett,

mivel a Csillagot későbbre datálják. Bár az is lehet, hogy csak onnantról van nekiek (azaz 70-ből), cipőkrémjük. :-)
A dalolás viszont valóban igaz volt. Persze, hogy mitet is énekeltünk, mert nem egyedül voltam a konyhában, arra nem emlékszem. Viszont a cipőtisztítás műveleteit ma is az ujjaimban érzem. Ujjamra tekertem a rongyot, illetve előtte nagy nehézségek árán kinyitottam a dobozt, bekrémeztem az ujjamat a ronggyal, illetve a rongyot az ujjammal, majdan az összes cipőt szépen bekentem elöl és hátul is. Mire a végére értem, az első cipő már kefélhető, fényesíthető volt. Így tettem az összes előttem lévő lábbelivel.
Ez a tevékenység jó előszobája volt a seregbeli cipőtisztításnak.

Tél

A hóesés kezdetekor:

Hóesés után kutyalábnyomokkal:

Az övéivel például:

És az övéivel, bár nincs neki komoly bundabugyija mint a másiknak, ezért többnyire az ólban várja barátját, hogy melengesse:

Macskák

Nyomtass, ha akarsz, én alszom. :-)

Kolostorok

Bulgáriai nyaralásaim egyik állomása majdnem mindig a Rilai kolostor volt. Úgy indult az út, hogy Ruszéig elmentünk vonattal, át Románián, majd onnan stoppal Veliko Tirnovon keresztül

mentünk Szófiába. (A két "útszéli" alak közül az egyik én vagyok. :-) )
Ott pihenve néhány napot mindig tettünk egy kitérőt délre, a Rilai kolostor felé. Először, mikor megláttam, nehezen hittem a szememnek:


Addig én kolostorban még nem voltam. Lenyűgöző volt, bár egy kicsit mintha elveszettnek éreztem volna magam. Ha egyedül lettem volna.
Egy alkalommal a Dél felé vezető úton továbbmentünk. Egészen a határig. Illetve előtte elkanyarodtunk balra. Melnik felé. Itt már szinte Görögországban jártunk. Közel volt a határ, de emlékeim szerint nem zavartak a határőrök, mint tették volna ez időtájt Magyarországon a déli határon.
A hosszú völgyben fekvő város a maga hófehérségével, nyugodtságával megfelelő hely volt egy kis meditatív létre. Értsd: pihenés a hűs pincében (ebben vagy egy ehhez hasonlóban)

egy üveg bor társaságában. Egy komoly gond volt. Éhesek voltunk, viszont kaja egy szál sem. Csak száraz juhsajt. Azt majszolgattuk a borral. Mit mondjak... :-) Aztán persze énekeltünk. :-)
Másnap ellátogattunk még a Rozseni kolostorhoz, de ha jól emlékszem, akkor nekünk még nem volt lehetőségünk belülről megnézni:

Galamus

Galamus

Részlet a most induló honlap bevezetőjéből:

A honlap célja és szellemisége
Honlapunk a józan, a tényeket felkutató és figyelembe vevő, alapos, körültekintő, végiggondolt, minden esetben érvekkel alátámasztott, mérsékelt hangvételű – de nem okvetlenül szenvedélymentes – reflexióknak, elemzéseknek és tényközléseknek akar nyilvánosságot biztosítani.
Célunk, hogy lehetőségeinkhez képest kiigazítsuk a nyilvánosságban elhangzó hamis tényközléseket, csúsztatásokat, politikai vagy önérdek vezérelte manipulációkat, szakmai elégtelenségeket; ha erre nincs mód, akkor másfajta, valóságközelibb logikák felvázolásával legalább kételyt támasszunk a hamis, megtévesztő ideológiai konstrukciókkal szemben.

Honvédség -- Bevonulás

'75 október 28-án kellett jelentkeznem a nemistudommár hol, bevonulás céljából. Akkor még szerencsére nem utaztunk messzire. Egészen a Ságvári laktanyáig tartott az út. Budakeszi úton volt a laktanya. Erről a napról a Magyar Nemzeti Bank is megemlékezett. Tiszteletünkre kiadtak egy 100 forintost:

Pestinek Pesten (na, jó, Budán!) tölteni még ha csak nyolc hónapot is, nagy megtiszteltetés volt. Ha azt is hozzátesszük, hogy csak az első néhány hét telt el hagyományos katonai kiképzéssel, akkor még rózsásabbnak mutatkozott a helyzet. Bár a kezdet mindennek volt nevezhető. Rózsásnak nem. Még civil ruhában végigvezettek a laktanyában. Megmutattak mindent, többek között egy kis családiházszerű épületet a következő szöveg kíséretében: Ez a gázkamra, ide is el fognak majd jutni. És télleg. Eljutottunk. Később. Be kellett menni gázálarcban, bent kellett tölteni egy percet, majd le kellett kapni a maszkot és még fél percet, vagy amennyit az ember elbírt, bent kelletett még maradni. Nos, ez nem tűnik olyan borzasztónak. De ha tudjuk azt, hogy a katona, hogy levegőt kapjon a gázálarcban, kiveszi a membránt, hogy szabad legyen az útja a légvételnek, akkor el tudjuk képzelni a helyzetet. Tudniillik sokan nem vették komolyan a gázt. Nem tették vissza a membránt. Folyt ott minden. Még a röhögés is. :-)

Ki gondolná?

Ki gondolná, hogy egy és ugyanazon könyvről van szó? Tíz év különbséggel jelentek meg. Az első 1997-ben a második 2007-ben. Az első a Magvetőnél, a második az Ulpiusnál. A fordító ugyanaz. A Magvető sajnálatosan fölmondta jól bevált, hosszú évtizedeken keresztül népszerű sorozatát, az Albatroszt. Az Ulpius ezzel a kötettel elkezdte A szingli fejvadász című sorozatát, ami most már a harmadik köteten is túl van.
Eddig a pontig nincs különösebb gond. Az valahol ott kezdődik, hogy az Ulpius sorozatának első kötete úgy jelent meg, hogy nem tartalmazza azt a, fentiek után, nyilvánvaló tényt, hogy a kötet a regény második kiadása. Így a gyanútlan vásárló simán kiad 3000 forintot, amin könnyedén megvehette volna vagy megvehetné a második részt, amit még nem olvasott. :-)
A létező megoldások közül álljon itt egy példa:
Történt pedig, hogy a T-Twins Kiadó 1992-ben megjelentette Vekerdy Tamás: Álmok és lidércek című könyvét. 2003-ban a Flium Kiadó újra kiadta a könyvet, de azt gondolták, hogy az eredeti cím nem volt megfelelő, nem volt elég figyelemfelkeltő :-), ezért új címen, Milyen iskola kell a gyerekeknek? jelentették meg. Azonban azt, hogy nem új könyvet vesz kezébe az olvasó, úgy tudatosították, hogy alcímként megadták az első kiadás eredeti címét. Az, hogy második kiadás csak azért nem került bele, mert ez a kötet tartalmazza a Waldorf iskola első három évének a programját is.
Szóval: lehet a könyvkiadást úgy is intézni, hogy az olvasó se járjon rosszul. :-(