Faludy György: 1956, te csillag

A terrible beauty is born.
(Yeats)

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

(Toronto, 1986)

Faludy: Búcsú Recsktől

Részlet
Búcsú Recsktől

Zárószót kértek tőlem? De mondjátok, mely titkot
hoztam magammal Recskről, amelyet ti nem tudtok?
Én nem szólhatok másként, csak a magam nevében:
tegyetek tanúságot, ha igazat beszéltem!


1.

Hol kezdjem el? Velünk volt
mindvégig a természet,
a szférák dobhártyámon
folyton-folyvást zenéltek,
az ég alatt s hegyek közt
könnyebbnek tűnt a rabság,
mert fejemen hordhattam
a naprendszer sisakját,
kék szikráit a Vénusz
szemöldökömbe szórta,
a nap télen bőralma
volt, nyáron tubarózsa,
az eső szürke nyílhegy,
halványzöld dárda máskor,
egy füst-fekete esten
üvegnyaklánc a zápor;
s a Shakespeare-i nagyerdő
a rekettyebokrokkal!
csillár s zuhany volt minden
fa, ha rátámaszkodtam,
lábamnál a frissen tört
kék andezitre száradt
két csepp vérem: kitépett
katicabogárszárnyak,
s a hegy felett keringő
roppant sas! felnyújtottam
karomat, hogy behúzott
karmába kapaszkodjam,
a vadalma Calvados-
íze, a februári
kopasz bükkfák rügyektől
rózsálló koronái,
a főn simogatása
s vele a hamis képzet,
hogy van reményünk, mert a
Nyugat nem rothadt még meg,
a kis, bugyborgó forrás,
mely nyamvadt arcom képét
megszépítette, mert Recsk
nimfája csupa részvét,
a földi mogyorónak
mondott gumó: bekaptam,
ha ásómnál felvillant,
kettős adag agyaggal,
s a fák! a fák! fűrészek
és balták csattogása
között a kidőlő fák
szívtépő sóhajtása.
Hallgattam őket s bennem
megszelidült a bánat,
te mégy előttem, mondtam,
és én jövök utánad.