Egyetemi könyvtár

Most bukkantam rá egy weboldalra, ahol panorámaképen lehet felfedezni a könyvtár olvasótermét és az aulát.

Udvardy Erzsébet

Ha már a festészetnél tartunk.
A hetvenes évek végén az Egyetemi Könyvtárban kitaláltuk, hogy talán kellene január első hétvégéjén pótszilvesztert tartani, mert a társaság külön-külön töltötte az év utolsó napját, de azért szerettünk együtt is lenni. Az első alkalommal Tihanyban az ELTE üdülőjében voltunk, de a következő évben az egyik kolléganőnk szerzett szállást Badacsonytomajban egy panzióban. Nem emlékszem már, hogy mi volt a neve, de az út mentén volt és nem messze a strandtól, illetve a parttól. Egyszer a jégen mászkáltunk, illetve korcsolyáztunk, másszor Péter, a fotósunk, gumimatracra kapott, és vízre szállt. Aztán megszárítottuk. Állandó menü a palacsinta és, a forralt bor volt.


A kolléganőnk édesanyja festőművész és Badacsonytomajban él. Az egyik alkalommal meg is látogattuk.

Gedó-kocsma

A múltkori sétám során készítettem az alábbi felvételt. Egy kocsma, mely valamikor az olimpiai bajnok ökölvívó, Gedó György gebinje volt, bár ővele ott mintha nemigen találkoztunk volna, pedig gyakran megfordultunk egy-egy korsó erejéig odabent.

Könyvtár

A minap a Belvárosban járva elmentem az Egyetemi könyvtár előtt, és eszembe jutott lefényképezni ezt az ablakot:
A könyvtár előtt buszmegálló van, ahol annak idején, ha jól emlékszem, csak a 15-ös állt meg. Az ablak előtti padkán sok minden történt. Szerelmi vallomások, veszekedések, némi petting. Mi az ablak mögött, a könyvtár pincéjében dolgoztunk. El tudják képzelni, hogy ilyen vidám hangulat lehet egy ilyen komor ablak mögött?
Az ablak magasan van, a képen nem is látszik. Ma ebben a helységben tömör raktár van, amit talán négyszer-ötször nyitnak ki egy évben.

Kávé

Már eddig is szóba került maga szó: KÁVÉ. Életemet, ahogy a könyv, a kávé is elkísérte. Mondjuk nem olyan korán kezdődött nemes kapcsolatunk mint a könyvvel, de a mai napig tart, még ha nem is olyan intenzíven, mint korábban.
Az Árkád Libri-boltjában, míg a család kiárusítás-körútját járta, én beültem a kávézóba. Akkor még nem tudtam, hogy Frei Tamás cégének egyik kávézójában ülök, az ő kávéiból válogatok. Rendeltem egy Damaszkuszi mandulás jég-kávét. Íme:
Eredeti arab recept a Földközi-tenger forró keleti partvidékéről. Sűrűre főzött mandulalé és igazi őrölt fahéj van benne, hideg, dús olasz tejben. 3 jégkocka is jár hozzá, de többel tilos hígítani!
Az ígéret bizonyossá vált. Remek volt. Ennyi reklám talán belefér blogomba. Nem sajnálom. :-)
A kávé hosszú ideig a Kotyogóval, Karavánnal és egyéb hazai kávéfőzővel főzött kávét jelentette. Az első munkahelyemen, leszerelésem után, minden reggel szertartásos kávéivással kezdődött. Attilával ketten voltunk, kávét főztünk és "Szabadnép"-félórát tartottunk. Közben ittuk a kávét. Én cukor nélkül, ő hét kanál cukorral. Amikor néhány év után a cukor nélküli kávé és a napi stangli-sör duó kikezdte a gyomromat, kénytelen voltam én is egyrészt cukorral inni, másrészt rendesen kajálni.
A következő munkahelyen főzött kávét lassan fölváltotta az instant kávé, gyűjtőnevén a neszkávé. Attól kezdve hosszú ideig vegyesen, főzött és löttyintett kávét ittam. Ma már viszont csak löttyintettet. Kevésbé kezdi ki a gyomromat.
A kávé '96-ban másképp is bevonult az életembe. Némi rábeszélő segítséggel úgy határoztam, hogy könyvkiadással fogok foglalkozni. Árpi, aki az afrikai irodalmat szállította, lett a névadó. Aszonta: mától kezdve a neved Kávé Kiadó legyen! Az lett. Majd' tíz évig elkísért. A név. És persze az is, hogy amikor a nevet mondtam és valaki magától leírta, nyolcvan százalékban az állt a papíron, hogy KV. Később mindig hozzátettem, hogy úgy kávé, mint ahogyan reggel azzal kezdi az ember. Aki nem ivott reggelire kávét az továbbra is KV-t írt. :-)

Kiegészítés

A január 22-i beírás kiegészítéseként álljon itt az ott említett Posta képi megjelenítése. :-) Éveken át innen hordtuk a napi postát a könyvtárba.

Olimpia Waldorfiában

Az idei Waldorf olimpiát Szombathelyen rendezik. Érdemes a citált honlapon egy kicsinység elidőzni.
Mi hat évvel ezelőtt, 2004-ben voltunk olimpiai szereplők az ország másik végében, Debrecenben. Következzék egy jelenet a birkózás világából:

Ha Keresztényi Józsi bácsi, kollégánk az akkori munkahelyemen, ezt megérhette volna, dagadna a büszkeségtől. Azon régi olimpiai mozgalmár volt, aki számára az amatőrség - a hozzá kapcsolódó szertelenséggel, fiatalos kivagyisággal - volt a legfontosabb. Amikor a nyolcvanas évek elején megalakítottuk focicsapatunkat - mert kell egy csapat - Zakó SE néven, - mert adunk és kapunk zakót -, és beneveztünk a műegyetemisták által kiírt bajnokságba, azt mondta, hogy számára ez az igazi amatőrizmus és büszke ránk.

Itt van május elseje!

Először az idevágó nótát kerestem, de nincs fönn a youtube-on. Helyette viszont álljon, illetve menjen itt a következő:
Emellett álljon itt egy kép is, amit a családi archívumban találtam, de csak emberek vannak rajta, ismerős egy szál sem. És már sohasem fogom megtudni, hogy mit is keres ez a családi fényképek között.
A családi május elsejékről sok emlékem nincs. Talán jól elfojtom őket. Iskoláim engem emlékeim szerint nem vittek, nem ért az a megtiszteltetés. Ha valaki másképp emlékszik, szóljon.
Ami valódi emlék, az az első munkahelyemről való. Szakszervezeti titkárunknak segítendő, sokszor mentünk el megvenni a különböző ünnepek kellékeit. Nőnapra a virágokat és a csokit (akkor még lehetett hóvirágot kapni.). Május elsején pedig mi vettük meg a kis zászlókat és a lufikat, amit a kedves dolgozók fújatlanul kaptak kézhez.
Egy kis nosztalgia: Pista a titkár a tájékoztató szolgálat oszlopos tagja volt. A megszólaló telefont fölvéve a következő bemutatkozó szöveget mondta el.
"Itt a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntetett Eötvös Loránd Tudományegyetem Egyetemi Könyvtárának tájékoztató szolgálata." Ha valaki idáig nem tette le a telefont, akkor már esélye volt a tájékoztatásra. Ha csak nem valami nehezet kérdezett, mert akkor a következő mondat hangzott el: "Menjen könyvtárba, viszont hallásra."

Könyvtárak

És hogy az első lehetőséget megadjam a hozzászólásra, szóljon a következő:
A hetvenes évek végén átvettem a munkahelyem KISZ-szervezetének vezetését. Eme tevékenység keretében évente vagy gyakrabban látogatásokat tettünk vidéki nevezetes könyvtárakban. Így jutottunk el (?) Veszprémbe, ahol meglátogattuk az érseki könyvtárat
vagy a megyei könyvtárat
vagy az egyetem könyvtárát
Hogy melliket a három közül azt persze már nem tudom, csak azt, hogy utána szabad időnkben elmentünk az állatkertbe. Akkor volt híres egy csimpánz, a Böbe majom. Ma már csak a szobra látható:
Őt, ha jól emlékszem, nem láthattuk, biztos fellépése volt valahol, de egy másik majom emlékezetessé tette ottlétünket, midőn a rácsba kapaszkodva egyik kollégánkat megtisztelte vizeletével.

Székelyek

Életem első munkahelyére úgy kerültem, hogy gimis osztálytársam, Joe szomszédjában lakott Saci néni, aki az ELTE gazdasági osztályán dolgozott. Megtudta, hogy nem vettek föl a főiskolára, és állást keresek. Volt egy alapfokú könyvtáros vizsgám, amit a gimiben szereztem. W. Gyulán keresztül, aki a Könyvtár gazdasági vezetője volt, beajánlott. Így kerültem oda. A másik igazgatóhelyettes, ahogy Gyula bá' is, Erdélyből származott. A két ember ég és föld, tűz és víz. Ritkán, vagy talán soha nem értettek egyet. Gyakran veszekedtek, hangosan, ahogyan azt illik. AZ általános igazgatóhelyettes egyszer, kifogyva minden érvből azt találta mondani, hogy "legalább mi székelyek tartsunk össze". Gyula bá' azt válaszolta: Tudod, mi vagy Te? Árnyékszékely! Azzal lezártnak tekintette a vitát. Elég sokáig. :-)

Személyi igazolvány

Az elsőt úgy hívtam: rendőrkéztől bemocskolt személyim. Az első oldal alján, a gerinctől jobbra és balra egy-egy fekete folt volt benne egy idő után. Sok rendőrnek a koszos hüvelykujja mély nyomot hagyott rajta. Vagyis nem is mélyet, mint inkább magasat. Egymásra rakódott koszréteg. Arra azonban kevésbé emlékszem, hogy mi volt amikor nálam volt. Annál jobban arra, amikor nem volt nálam.
Az egyik alkalommal a Könyvtárból a postára mentünk a Bazilika mellé. Odafelé gyalog, vissza szerencsére már taxival. A személyit természetesen nem vittük magunkkal, hiszen dolgoztunk, hivatalosak voltunk. A Filmmúzeumnál megállított a rendőr, hogy hová-hová? Mondtuk nekije. Mondja, ő ezt nem hiszi. Mondjuk nekije, hogy föltart minket a munkánkban. Mondja nem hiszi. Mondtuk jól van. Menjünk vissza a könyvtárba. Nem volt rest. Bementünk a hátsó kapun és a gazdaságis bácsihoz bekopogtunk. Bemutattuk neki a velünk érkezett rendőrt. Ő szabályszerűen leigazoltatta és megkérdezte, hogy mi baja velünk, becsületes dolgozókkal. Nem volt náluk a személyi. Mondja erre az Ede bácsi: Na és? Ha még egyszer megállítja őket, lesz mihez tartania magát. Ezzel szélnek eresztette. Mi pedig ezek után odafelé is taxival mehettünk. Happy end.
A másik eset nem volt ennyire szerencsés kimenetelű. Balatonon voltunk, Füreden. A mellettünk lévő sátrakban Győrből érkezett sporttársaság lakott. Volt nekik gumikajakjuk, amit szívesen adtak kölcsön. Egy nap elkértük és elindultunk Csopakra, ahol a Gábor ismerősei nyaraltak. Már sikerült a füredi hajóútvonalon keresztül eveznünk, amikor mellénk siklott egy rocsó a rendőrökkel. Szintén az ominózus hová-hová? Mondtuk, hogy Csopakra. Honnan? Mondtuk Füredről. Hova valósiak vagyunk? Mondtuk Pestiek. Honnan a győri csónak? Mondtuk kölcsön. Mondták nem hiszik. Hol a személyink? Mondtuk a kempingben. Akkor irány vissza. Mit mondjak, látvány voltunk, ahogy rendőri kísérettel visszaérkeztünk a kempingbe. Igazoltuk magunk, igazoltak minket, igazolták a csónakot. És igazat beszéltünk. Elnézést nem kértek. Mi viszont még egyszer megtehettük az utat. Utána persze napokig sehová, mert egyrészt úgy leégtünk, hogy ihaj, másrészt egy kicsit a tenyerem sem úgy nézett ki, mint előtte.

Rue Mabillon

Hogy 12 vagy 22 a házszám vagy esetleg a kettő között van, nem tudom. De a történet máshol, Strasbourgban kezdődik. Talán két napos ottlét után döntöttem úgy hogy irány: PÁRIZS.
Hosszas hezitálás után fölszálltam a számomra teljesen modern, egyirányú ülésekkel ellátott vagonba. Leültem, és mivel korán volt még, és a reggelit a vonatra időzítettem, nekiláttam. Kiraktam a kaját az asztalra. Nyílt az ajtó, és a belépő srác hangosan és érthetően azt mondta: jó étvágyat. Elcsodálkoztam, de fölhomályosított. A sertésmájkrém az sertésmájkrém. :-) Végigbeszélgettük az utat Párizsig, ahol ő már járt. Ahhoz az utasfajtához tartozott, akik az Interrail-lel járták Európát, a vonaton utazás közben aludtak, nappal városnéztek és egyebek, majd este egy másik vonattal irány egy másik város, esetleg egy másik ország.
Így beszélgetve az idő gyorsan telt, és megérkeztünk a Gare de l'Est-re.
Útközben elmesélte, hogy tud egy szállást a rue Mabillon-on. Egy egyházi fenntartású ifjúsági szállást. Az első utunk odavezetett. (Ez az a nemtudommilyen házszámú.) Sajnálattal közölték, hogy aznapra nincs hely, de másnap biztosan lesz. A csomagomat otthagytam, csak a kézipogyit és a hálózsákot vittem magammal. Ezután egy olyan sétát tettünk a sráccal Párizsban, amit minden kezdőnek melegen tudok ajánlani. Ami első blikkre fontos volt, mindent megmutatott. A Sacre Coeur-től
a Luxemburg-kertig:
Gyönyörűen eltelt a nap. Közben azt is megmutatta, hogy hol és mit érdemes enni, hogy ne fogyjon a pénz oly hamar. Este visszamentünk a Gare de l'Est-re. Föltettem őt a Marseille-i vonatra, hadd aludjon ingyen, én pedig megkerestem a megfelelő helyet az éjszakai pihenésemhez. Nem voltam egyedül.
Másnap reggel lezúdultam a Sébastopol-on, át a Szigeten (Ile de la Cité), A Saint Michel-en jobbra kanyarodva a Saint Germain-re máris a Mabillonon találtam magam.
Bementem a szállásra. A recepción bejelentkezvén mutatták, hogy hol találom az ágyakat. Egy szobában talán 14-18? Nem emlékszem pontosan. Megyek a szoba felé és már messziről éktelen üvöltözés folyik, némi magyar hanggal megspékelve. Benyitok a szobába és azt látom, hogy öt fiú párnacsatát vív. Volt olyan is, aki az emeletes ágyról püfölte a másik fejét. Persze csak párnával. Beléptem. A csata megállt, felém fordultak, és szinte egyszerre köszöntöttek magyarul: Szia! Mondok én is nekijek ugyanazt. Ők viszont megleptek engem. Méghozzá azzal, hogy mondták: ismernek. Azért is köszöntek magyarul. Mint kiderült, érdemes a Könyvtárban dolgozni, merthogy ők orvostanhallgatók lévén, odajárnak tanulni az olvasóba, mert az összes régi jegyzet megtalálható az első évesek számára, én pedig a pult mögött szoktam volt ülni nem kevésszer. Azóta persze ezek az orvostanhallgatók főorvosok, professzorok lehetnek. Remélem, ha találkozom is velük, nem hivatalosan fogunk összefutni.
Az aznapot és a rákövetkezőt viszont együtt töltöttük. Tőlük megtanulhattam, hogy hogyan lehet ingyen utazni a metrón. Többek között úgy, hogy az egyetlen, fölfelé mozgó lépcsőn a forgalommal szemben dübörögtünk le hatan, ebből hárman klumpában, a párizsiak nem kis megrökönyödésére.
Én a Mabillon-ra mint egy csöndes kis utcára emlékszem. A mai helyzet persze más. Viszont ez az étterem már akkor is ott volt, sőt már korábban is:

Talán mert nem volt sok pénzem, eszembe sem jutott tüzetesebben megnéznem. Pedig talán érdemes lett volna rá.

A könyv és ami benne van

A hatvanas-hetvenes években sorra jelentek meg a háborús témájú könyvek. Nemcsak az oroszok (bocsánat szovjetek), mint például a Szugyba cselovéka, hanem a világ más tájairól is. Akiért a harang szól, Meztelenek és holtak, Huszonkettes csapdája, Aztán mennydörgést hallottunk, és persze az Oroszlánkölykök. Irwin Shaw műve.

Idős koromra visszaszoktam a könyvtárba. Ott már elhiszik, hogy nyugdíjas vagyok :-). És fölfedeztem magamnak Shawt, akitől természetesen addig csak az Oroszlánkölyköket ismertem/olvastam. Már a második regényét fogyasztom nagy-nagy élvezettel. AZ első a Fönn a hegyen, a mostani pedig a Pap, katona, kondás.
Olvasom a könyvet és megcsap a könyv illata. Nem mostani kiadás. Kicsit régebbi. Az az illat, amelyik évekig minden reggel fogadott az első munkahelyem legkülönbözőbb raktárhelyiségeiben. Úgy a folyóiratéban, mint a legújabb és a legrégibb, akár több száz éves kötetek raktáraiban.
Megszagoltam a kötetet kötésben (vigyázat, szakszó! :-) ), és hirtelen ott találtam magam a Könyvtárban. És hallom kedves kollégám, szerinte főnököm, hangját: András menjen a kettedrétbe rukkolni. (Ezek is szakszavak. :-) )
Szómagyarázat:
Kettedrét. Azon nyomtatott termékek összessége, melyek formátuma (ez is szakszó) az A4 duplája, azaz A3. Ezek voltak illetve ma is ezen formátumúak a napilapok.
Nos, ebbe a raktárba küldött le engem a kolléga rukkolni.
Rukkolni: annyit jelent, hogy a polcokon lévő köteteket odébb kell tologatni. Az ok: a folyóirat azon állatfaj, amely folyamatosan újratermelődik. Évente 365, 52, 12, 6 és egyéb darabszámmal. Ezek egy idő után telítik az adott polcot, ezért már többet nem lehet oda elhelyezni, viszont vannak olyan helyek, amelyek lassabban telnek meg. Ezért aztán rukkolni kell. De küldtek engem a raktárba port törölgetni. Nos az volt az igazán szép világ.
Lementem a raktárba, leemeltem a polcról az 1912-es napilapot, talán a Pesti Hírlap volt, és elkezdtem olvasni. És eljutottam a Titanic katasztrófájához, amit nagy élvezettel és érdeklődéssel olvastam végig. A helyszíni és egyéb riportokat a túlélőkkel, a segítőkkel. Más alkalommal az 1949-es Szabad Népet olvasgattam, amely a Rajk-per teljes leírását tartalmazta a "lelepleződéstől" a halálos ítéletig. Olvashattam a "nagy tanító" bölcsességéről, a nép haragjáról és utálatáról, a perről, amely lázban tartotta az országot.

1984

Nem Orwell könyve ihlette az alábbi bejegyzést. Különben is. Orwellt akkor még nem olvastam, bár könyvtárban dolgozván lehetőségem lehetett volna rá. Ellenben ekkorra már elolvastam az Epepét, a Kazohiniát és persze innen a blogból is "ismert" G.A. úr X-bent. A linkek csak arra szolgálnak, hogy közelebb hozzam a regényeket azok számára, akik nem olvasták valamelyiket. Most persze nekem is valami nagyon okosat kellene írnom a könyvekről, de a blog nem igazán erről – mármint irodalomkritikáról, -ismertetésről vagy -történetről – szól.
Vissza '84-hez. '83 végén Az egyetem lakásakciót hirdetett egyetemi dolgozók számára. Akkori barátnőmmel elhatároztuk, hogy mi is megpályázunk egy lakást. A lakás csak akkor lehetett a miénk, ha összeházasodunk és vállalunk két gyermeket, aminek segítségével "olcsóbban" jutunk hozzá. Kiválasztottuk frankofón lelkünkből eredően július 14-ét, ami történetesen szombat volt. Természetesen foglalt volt, ezért, ha jól emlékszem 21-e lett az időpont. A sors, az élet, vagy valaki nagyon nem akarta ezt a házasságot.
1984. február 7-én, 31. születésnapomon meghalt édesapám. A temetése egy hónapra rá március 7-én volt. A születésnapom és környéke amúgy sem volt mentes zavaró(s) tényezőktől. Bátyám elsején született, apai nagyanyám viszont 4 nappal születésem előtt halt meg és két nappal előtte temették:

Március 3-án meghalt az akkor már "menyasszonyom" édesapja.
Júniusban meghalt az ő anyai nagymamája.
Komoly dilemma előtt álltunk. Engem a bátyám érvei győztek meg. Egyszerű, de csöndes esküvőt tartottunk az ő akkori vendéglőjében (Flekken).

Az esküvő után egy "kapott" beutalóval Noszvajon töltöttünk egy hetet, ami azzal kezdődött, hogy a Trabanttal jártuk a környéket, hogy ki és mikor tudja beüvegezni a szélvédőt, miután az előttünk dzsaló teherautó a nemrégiben elkészült út zúzalék köveiből egyet olyan keményen nekiütött, hogy hálósra repedt, és csak a lassú hegymenet mentett meg a komolyabb balesettől, mondjuk egy nem éppen veszélytelen szakadékba zuhanástól.

November 30-án beköltöztünk az új lakásunkba.

Gergely Dezső

Első munkahelyemen sok érdekes emberrel dolgoztam, éltem együtt. Ezek közé tartozott Gergely Dezső is. Kiugrott pap volt, a hálózati könyvtárak ellenőrzése, felügyelete volt a feladata. Az alábbi képen egy úgynevezett tanulmányi kiránduláson vettünk részt és az esti révedezés előtt vagy után ücsörgünk a szálláshelyen.

Talán ha 1973-ban készült a felvétel.
Dezsővel sokat beszélgettünk, már amikor az épületben tartózkodott, merthogy a hálózati könyvtárak a három karon voltak. Komolyabb társalgásokra a kirándulások és az épületben tartott előadások után került sor. Későbbi felesége, Éva, is a könyvtárban dolgozott. Saját gyermekük nem lévén, két kislányt fogadtak örökbe és neveltek föl. Utoljára a Margit-szigeten találkoztunk a kilencvenes évek közepén egy napfényes majálison.
Az elmúlt tizenöt év során a kép bizonysága szerint megváltozhatott az élete.

A neten böngészve az alábbi titulusokkal találkoztam:
Gergely Dezső, akinek lelkipásztori kisegítő igazolványában az áll: rashaj, azaz lelki vezető.
Gergely Dezső római katolikus lelkész
Gergely Dezső, az Amari Sunto Marija Cigánymissziós Alapítvány vezetője
Gergely Dezső bácsi, egy idős kiugrott pap
Gergely Dezső lelkipásztor
Gergely Dezső önálló lelkipásztori segítő
Gergely Dezső atya, a Budapesti Cigány Misszió vezetője
Gergely Dezső római katolikus munkatárs
Gergely Dezső szociális munkás, rashaj
Gergely Dezső római katolikus teológus és „rashaj”
Gergely Dezső budapesti katolikus plébános
Gergely Dezső római katolikus pap
Gergely Dezső cigány-gondozó
Gergely Dezső mentálhigiénés szakember

Természetesen mindegyik igaz lehet, nem értek hozzá. :-) Az biztos, hogy ő volt, aki fölavatta Kállai Csabát Magyarország cigányvajdájává.

"Ezt követően Gergely Dezső római katolikus lelkész vette át a szót, utalt az aktuális belpolitikai eseményekre, a cigányság hányatott sorsára, majd két nyelven felszentelte a kék-zöld színű, éggel, a Földdel és vándorkerék-motívumokkal díszített ősi cigány zászlót. „Ezen a szent helyen Kállai Csabát Magyarország vajdájává avatom” - mondta Gergely Dezső, hozzátéve, hogy az ősi törvények szerint ezt a szertartást csak azok végezhették el, akiknek felmenői között vajdák találhatók, neki pedig apai és anyai felmenői között is akadtak olyanok, akik ezt a magas tisztséget töltötték be." -- idézet a HVG-ből, 2006 októberéből.

És álljon még itt Dezső hitvallása a cigányokról:
"Mondják, hogy a hitük babonás, én viszont azt tartom: a bizalom önmagában is gyógyít, és előfutára a hitnek - mondja az ősz rashaj. - Sokszor kérik, hogy szenteljem be a padlást, mert a hazajáró holtak miatt nem tudnak aludni. Megszentelem a házat, megnyugszanak, aztán lehet velük racionálisabban beszélni." A szívük szerint élnek, túl könnyű természetük van, de ettől szenvednek - állítja, és hozzáteszi: fontos visszaadni az emberi méltóságukba vetett hitet, és hagyományaikat beépíteni keresztény gyakorlatukba. "Ha lenyűgözzük őket, meggyőzhetőek." Például arról, hogy csak akkor vehetnek el bármit is a közösség asztaláról, ha maguk is tesznek oda valamit."

Olga néni

Érettségi után, 71-ben kezdtem el dolgozni az Egyetemi könyvtárban. Két helyet leszámítva mindenhol dolgoztam. Bejártam az egész épületet, nemcsak fizikailag, hanem munka-helyileg is. Több évet dolgoztam a folyóirat-osztályon is, ahol Olga néni volt az osztályvezető. (Vagy csoportvezető(?), nem t'om.) Rengeteget tanultam tőle. Leginkább munkaszeretetet, egymásra figyelést, törődést.

Történt például, hogy egy teljesen "átnemaludt" éjszaka után mentem be dolgozni. Akkor történt meg az az eset, hogy reggel szembe találkoztam magammal otthon, amint éppen megyek haza és közben indulok dolgozni. :-) Kicsinység késve érkeztem be, és Olga néni rögtön magához hivatott. Rám nézett, majd így szólt: "András, üljön le." Elment, főzött egy teát, készített egy kávét, közben kikérdezett, merre és hogyan töltöttem az éjszakát, jól éreztem-e magam, pátyolgatott rendesen, ahogyan egy elkóborolt gyermekkel illik cselekedni. Midőn túljutottunk a szervezetem átmeneti regenerálásán, így szólt. "András, legyen szíves menjen le a pincébe a naptárakhoz, és hozza föl nekem a ... jelzetű, ... című naptár 1869-es példányát!" Mentem. És kerestem. És nem találtam. De azt már tudtam, hogy nem lehet azzal fölmenni, hogy nem találom. Mert olyankor Olga néni fölvette meleg mellénykéjét és "Jöjjön utánam!" fölszólítással elindult a pincébe. És röpke 10 perc alatt megtalálta. Valóban nem volt a helyén. Három hellyel odébb volt. Így tanultam meg, addig kell keresgélni, amíg nem talál az ember. Mármint a folyóirat raktárban. :-)

Felszabtér

Az előbbi beírásból kikövetkeztethető, hogy elég sokat jártunk ezen a téren is. Bár amikor suli volt, akkor még villamos járt, többek között a 67-es, amellyel gyakran elkísértem Tepsit, aki Zuglóban lakott.
A bal oldalon álló épületben volt, mint azt a neonon is olvasható (?) a Belvárosi kávéház, ahol az osztályból többen ebédeltek nap mint nap. Én persze a menzán. :-)
A kép egy kicsivel később készült. Akkor már az Egyetemi Könyvtárban dolgoztam, de hát hiszen az is ott volt a környéken. Mondjuk 100 méterre a tértől. :-)

Edward Sarul

A nyolcvanas évek elején az Egyetemi Könyvtárban, a pincébe ahol dolgoztam, egy időre beköltöztettek hozzánk két lányzót a kötészetről. Felújítás vagy mi volt. Az egyikük egyszer azzal állított be, hogy férjhez fog menni. Kérdeztük, ki az a szerencsés? Egy lengyel srác – válaszolta. Lassan kiderült, hogy egy sportolóról van szó, méghozzá nem is akárkiről:

Edward Sarul

Mint olvasható: az első atlétikai világbajnokságon aranyérmet nyert súlylökésben:

Íme:

a dobás

A kolléganő fölvette a nevét. A következőképpen:

Sarulné ... ...