Hogy 12 vagy 22 a házszám vagy esetleg a kettő között van, nem tudom. De a történet máshol, Strasbourgban kezdődik. Talán két napos ottlét után döntöttem úgy hogy irány: PÁRIZS.
Hosszas hezitálás után fölszálltam a számomra teljesen modern, egyirányú ülésekkel ellátott vagonba. Leültem, és mivel korán volt még, és a reggelit a vonatra időzítettem, nekiláttam. Kiraktam a kaját az asztalra. Nyílt az ajtó, és a belépő srác hangosan és érthetően azt mondta: jó étvágyat. Elcsodálkoztam, de fölhomályosított. A sertésmájkrém az sertésmájkrém. :-) Végigbeszélgettük az utat Párizsig, ahol ő már járt. Ahhoz az utasfajtához tartozott, akik az Interrail-lel járták Európát, a vonaton utazás közben aludtak, nappal városnéztek és egyebek, majd este egy másik vonattal irány egy másik város, esetleg egy másik ország.
Így beszélgetve az idő gyorsan telt, és megérkeztünk a Gare de l'Est-re.
Útközben elmesélte, hogy tud egy szállást a rue Mabillon-on. Egy egyházi fenntartású ifjúsági szállást. Az első utunk odavezetett. (Ez az a nemtudommilyen házszámú.) Sajnálattal közölték, hogy aznapra nincs hely, de másnap biztosan lesz. A csomagomat otthagytam, csak a kézipogyit és a hálózsákot vittem magammal. Ezután egy olyan sétát tettünk a sráccal Párizsban, amit minden kezdőnek melegen tudok ajánlani. Ami első blikkre fontos volt, mindent megmutatott. A Sacre Coeur-től
a Luxemburg-kertig:
Gyönyörűen eltelt a nap. Közben azt is megmutatta, hogy hol és mit érdemes enni, hogy ne fogyjon a pénz oly hamar. Este visszamentünk a Gare de l'Est-re. Föltettem őt a Marseille-i vonatra, hadd aludjon ingyen, én pedig megkerestem a megfelelő helyet az éjszakai pihenésemhez. Nem voltam egyedül.
Másnap reggel lezúdultam a Sébastopol-on, át a Szigeten (Ile de la Cité), A Saint Michel-en jobbra kanyarodva a Saint Germain-re máris a Mabillonon találtam magam.
Bementem a szállásra. A recepción bejelentkezvén mutatták, hogy hol találom az ágyakat. Egy szobában talán 14-18? Nem emlékszem pontosan. Megyek a szoba felé és már messziről éktelen üvöltözés folyik, némi magyar hanggal megspékelve. Benyitok a szobába és azt látom, hogy öt fiú párnacsatát vív. Volt olyan is, aki az emeletes ágyról püfölte a másik fejét. Persze csak párnával. Beléptem. A csata megállt, felém fordultak, és szinte egyszerre köszöntöttek magyarul: Szia! Mondok én is nekijek ugyanazt. Ők viszont megleptek engem. Méghozzá azzal, hogy mondták: ismernek. Azért is köszöntek magyarul. Mint kiderült, érdemes a Könyvtárban dolgozni, merthogy ők orvostanhallgatók lévén, odajárnak tanulni az olvasóba, mert az összes régi jegyzet megtalálható az első évesek számára, én pedig a pult mögött szoktam volt ülni nem kevésszer. Azóta persze ezek az orvostanhallgatók főorvosok, professzorok lehetnek. Remélem, ha találkozom is velük, nem hivatalosan fogunk összefutni.
Az aznapot és a rákövetkezőt viszont együtt töltöttük. Tőlük megtanulhattam, hogy hogyan lehet ingyen utazni a metrón. Többek között úgy, hogy az egyetlen, fölfelé mozgó lépcsőn a forgalommal szemben dübörögtünk le hatan, ebből hárman klumpában, a párizsiak nem kis megrökönyödésére.
Én a Mabillon-ra mint egy csöndes kis utcára emlékszem. A mai helyzet persze más. Viszont
ez az étterem már akkor is ott volt, sőt már korábban is:
Talán mert nem volt sok pénzem, eszembe sem jutott tüzetesebben megnéznem. Pedig talán érdemes lett volna rá.
Párizsban járt az ősz
Eiffel-tornyoztunk, feküdtünk a MArs-mezőn, néztük a tiszta kék eget. Volt Invalides és Napóleon sírja. És persze utcai evések különböző, nem francia kioszkokból (érdekes, az eredeti francia kajákból nemigen ettem, pedig háromszor is jártam ott), utcai zenészek, külföldiek és franciák, gitárral és harmonikával. Énekelve és táncolva. 
