Érmek

Vitézségi érem Ezt, vagy valamelyik társát (még nem tudom, hogy melyiket, de törekszem a teljes tudásra) nagyapám kapta az első világháborúban, vagy utána (?). Erről a képről tudom, hogy viselhette a címet:
Erdélyi Emlékérem
Ezt az édesapám kapta a második világháborúban, valószínűleg '40-ben, az erdélyi bevonulás után. (Az erről készült fotót bemutattam a Fénykép 1. beírásban.) Erről is megpróbálok bővebbet megtudni. Hogy ne maradjunk alulinformáltak.
Ezt viszont én kaptam a "béke" 31. évében, és nekem kettő is van belőle. :-) Íme az egyik:

'90-ben vagy '91-ben hozták azt a rendelkezést, hogy ha a vitézi címet az örökös az ismert okok miatt nem viselhette, akkor az ő férfi leszármazottja megteheti. Eszerint vitéz vagyok. ÉS a kör bezárult. :-)

Tél 2.

Én szeretem a telet.
Én pedig nem annyira szeretem.

Orosz fagyi

Mindkét papírban fagyi volt. A kettő közül a ruszkij volt a finomabb, talán nem véletlenül :-), azaz az emlékezetes régi, két ostya között az anyag. :-)
A Tescoban lévő orosz üzletben árulják, Soroksáron/Erzsébeten?

Székelyek

Életem első munkahelyére úgy kerültem, hogy gimis osztálytársam, Joe szomszédjában lakott Saci néni, aki az ELTE gazdasági osztályán dolgozott. Megtudta, hogy nem vettek föl a főiskolára, és állást keresek. Volt egy alapfokú könyvtáros vizsgám, amit a gimiben szereztem. W. Gyulán keresztül, aki a Könyvtár gazdasági vezetője volt, beajánlott. Így kerültem oda. A másik igazgatóhelyettes, ahogy Gyula bá' is, Erdélyből származott. A két ember ég és föld, tűz és víz. Ritkán, vagy talán soha nem értettek egyet. Gyakran veszekedtek, hangosan, ahogyan azt illik. AZ általános igazgatóhelyettes egyszer, kifogyva minden érvből azt találta mondani, hogy "legalább mi székelyek tartsunk össze". Gyula bá' azt válaszolta: Tudod, mi vagy Te? Árnyékszékely! Azzal lezártnak tekintette a vitát. Elég sokáig. :-)

Túrázás

Megyen a hegyen a turista...
Kedvenc dalunk volt, mitet hegyigyaloglás, túrázás közben énekeltünk. A viharkabátról jutott eszembe, hiszen az nemcsak családi viselet volt, mint az a képen látható,
hiszen többek között maga a túravezető is azt viselte. Hétvégi családi elfoglaltság volt a túrázás apám munkahelyi (FŐKUCI/FŐPAPI) szakosztályával. Minden második héten útnak indultunk vagy innen,
ha a Pilisbe, és innen,
ha a Börzsönybe vagy a keleti országrész helyi útjainak valamelyikét akartuk bejárni. Majd' húsz év alatt biztosan bejártam a Kék-túra akkori útvonalát, némelyeket többször is, de sajnálatos módon a feledékenység mijján a kis füzetecske nem volt mindig nálam, ebből aztán az következett, hogy a jelvény nem járt. Sajnos. Pedig milyen jó lenne most bemutatni. (Igaz, hogy kimehetnék az Ecserire és vehetnék egyet, igazolván az igazolandókat, de jobb ez így. :-) )
Ezek a túrák általában egynaposak voltak, de évente két-három alkalommal rendeztünk két, illetve akkor még másfél napos túrákat is, ami turistaházi alvást is jelentett. Ezek voltak a leghangulatosabbak az éjszakai erdővel, az esti tábortűzzel és az énekléssel. Ezeken tanultam meg jó néhány dalt, éneket, többek között az öregek által felállva énekelt Székely himnuszt is. Később visszagondolva ez hasonlított/hasonlíthatott a háború előtti időszakra, amikor is köztudott, hogy:
KIMSZ-esek vágtak hajdan e tájnak... :-)
A kirándulások, túrák később sem maradtak el életemből. Gimiben téli túrát terveztünk két barátommal Egérrel és Gáborral a Börzsönybe:

Vagy később egy sokkal nagyobb fiatal társasággal rendszeresen jártunk túrázni. Néha megtörtént az is, hogy ismeretlenül is csatlakoztak hozzánk.
Egy kisebb csapattal valahol a Pilisben:

Zene 9. Mini

A gimiben jött be egy reggel a Pici azzal, hogy egy zseniális együttest ismert meg, Mini néven. A fülem mellett rendesen elszállt, az akkori szentháromság igencsak lekötötte a figyelmemet. Csak jóval később kezdtem el komolyabban hallgatni őket, akkor amikor végre az első lemezük megjelent: Vissza a városba. A fenti az első szám a lemezen.
Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy élőben is meghallgassam. Viszont akkor elég hosszú időn keresztül, egy nyáron át jártunk H. Imivel és T. Zolival az akkori munkatársaimmal a Zichy kastélyba. Egye-egy koncerten voltunk vagy harmincan, esetleg negyvenen, viszont olyan hangulat volt, ami azóta is emlékezetes maradt. Ültünk, álltunk, kezünkben a söröskorsó és éreztük magunkat.
Aztán megint eltelt másfél évtized, mire újra élőben hallgattam őket. A zene és a hangulat cseppet sem változott. Lőrincen a Bókay kertben minden évben megrendezték a SzeptEmberfesztet, ahol az egyik attrakció Ádámék fellépése. Ősz, kopasz és egyéb kinézetű tinöregek álltak a színpad előtt és együtt énekeltek Ádámmal.

Boldogság

Hol a boldogság mostanában?

Viharkabát

Nem t'om ki mennyire emlékszik a viharkabátra. Onnan jutott eszembe, hogy az előző beírásban a képen abban vagyok, és a bratyóm is abban van. Komoly családi viselet volt. Esőben mindenképpen. Alatta minden száraz maradt. Viszont nagyon kemény volt és cseppet sem volt testhez simuló. Ezért talán, hogy egy korábbi képen, amit a blogban megtalálható, a bátyámon már nincs rajta. Ő akkor már komoly tinédzser volt, aki egyéni módon öltözködött. (Nyáron testhez simuló vastag garbóban ment le a Balcsira, merthogy az volt a divat.)
Ezen a képen is büszkén viselem a viharkabátot,

csak azt nem értem, hogy a rövid nadrág és a viharkabát hogyan is passzol egymáshoz. Bár lehet, hogy nyáron is hordtam? :-)
Vagy talán az lehetett az oka, hogy a túrák alkalmával mindig föl kellett vennem. Azért az jó volt, hogy egy idő után, amikor kinőttem az otthon föllelhető összes viharkabátot, újat már nem kellett vennem. Lehet, hogy nem is lehetett már akkor kapni. Megjött az orkán korszak. :-)

Sztalinváros

Születésem idején ilyen tartalmú újságok jelentek meg. Sajnos a későbbiekben sem tettek említést arról, hogy világra jöttem. Pedig Sztalinban elég sokszor jártunk. Az egyik nagynéném a Vasműben dolgozott. Lent a Duna-parton volt a négyemeletes ház, ahol haláláig lakott. (Akkor Asztalos János, ma, ha minden igaz, akkor Nagy Imre utcában.) Ez volt a bejárata,

ahol nagynénémmel, az unokanővéremmel (akit egymás között és nyilvánosan is húgomnak szokásom nevezni) és a bátyámmal állunk. Sokszor és sok idő töltöttünk lent, amibe többek között belefért az is, hogy egyszer a nagy kavarodásban elvesztem. Bátyám és a nagybátyám komolyan kétségbe estek, merthogy talán ha négy éves lehettem. Sokáig kerestek, mire kiderült, hogy jó emberek, ahelyett, hogy elraboltak volna, bevittek a rendőrségre. Ott találtak meg, ahogy ülök az íróasztalnál, ahogyan most, előttem a klaviatúra, ahogyan most, és püföltem a billentyűket, ahogyan most.

Tél

Ezen az utcán nem is annyira látszik,

hogy ilyen hideg van:

Ami persze látszatra nem is Olyan hideg. Viszont bringán ülve sem lett melegem.

Személyi igazolvány

Az elsőt úgy hívtam: rendőrkéztől bemocskolt személyim. Az első oldal alján, a gerinctől jobbra és balra egy-egy fekete folt volt benne egy idő után. Sok rendőrnek a koszos hüvelykujja mély nyomot hagyott rajta. Vagyis nem is mélyet, mint inkább magasat. Egymásra rakódott koszréteg. Arra azonban kevésbé emlékszem, hogy mi volt amikor nálam volt. Annál jobban arra, amikor nem volt nálam.
Az egyik alkalommal a Könyvtárból a postára mentünk a Bazilika mellé. Odafelé gyalog, vissza szerencsére már taxival. A személyit természetesen nem vittük magunkkal, hiszen dolgoztunk, hivatalosak voltunk. A Filmmúzeumnál megállított a rendőr, hogy hová-hová? Mondtuk nekije. Mondja, ő ezt nem hiszi. Mondjuk nekije, hogy föltart minket a munkánkban. Mondja nem hiszi. Mondtuk jól van. Menjünk vissza a könyvtárba. Nem volt rest. Bementünk a hátsó kapun és a gazdaságis bácsihoz bekopogtunk. Bemutattuk neki a velünk érkezett rendőrt. Ő szabályszerűen leigazoltatta és megkérdezte, hogy mi baja velünk, becsületes dolgozókkal. Nem volt náluk a személyi. Mondja erre az Ede bácsi: Na és? Ha még egyszer megállítja őket, lesz mihez tartania magát. Ezzel szélnek eresztette. Mi pedig ezek után odafelé is taxival mehettünk. Happy end.
A másik eset nem volt ennyire szerencsés kimenetelű. Balatonon voltunk, Füreden. A mellettünk lévő sátrakban Győrből érkezett sporttársaság lakott. Volt nekik gumikajakjuk, amit szívesen adtak kölcsön. Egy nap elkértük és elindultunk Csopakra, ahol a Gábor ismerősei nyaraltak. Már sikerült a füredi hajóútvonalon keresztül eveznünk, amikor mellénk siklott egy rocsó a rendőrökkel. Szintén az ominózus hová-hová? Mondtuk, hogy Csopakra. Honnan? Mondtuk Füredről. Hova valósiak vagyunk? Mondtuk Pestiek. Honnan a győri csónak? Mondtuk kölcsön. Mondták nem hiszik. Hol a személyink? Mondtuk a kempingben. Akkor irány vissza. Mit mondjak, látvány voltunk, ahogy rendőri kísérettel visszaérkeztünk a kempingbe. Igazoltuk magunk, igazoltak minket, igazolták a csónakot. És igazat beszéltünk. Elnézést nem kértek. Mi viszont még egyszer megtehettük az utat. Utána persze napokig sehová, mert egyrészt úgy leégtünk, hogy ihaj, másrészt egy kicsit a tenyerem sem úgy nézett ki, mint előtte.

Tél

Még mindig tél:

És hóesés:
Csak a pelyhek nem elég nagyok. :-)

boulevard Saint Michel

Párizsban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Akkor még nyár volt. A nappalt csavargással, városnézéssel töltöttük. Metróztunk,
Eiffel-tornyoztunk, feküdtünk a MArs-mezőn, néztük a tiszta kék eget. Volt Invalides és Napóleon sírja. És persze utcai evések különböző, nem francia kioszkokból (érdekes, az eredeti francia kajákból nemigen ettem, pedig háromszor is jártam ott), utcai zenészek, külföldiek és franciák, gitárral és harmonikával. Énekelve és táncolva.

Késő este sétáltunk a Saint Michele-en, sörös dobozt rugdosva. Szemben egy másik fiatal társaság, szintén sörös dobozt rugdosott. Megálltunk beszélgetni. A válasz, hogy Magyarországról érkeztünk, igencsak meglepte a lengyel társaságot, azzal a kitétellel, hogy onnan nem is engednek ki senkit. Mondtuk, hogy csípjenek belénk, valódiak vagyunk.
Ha emlékeznek ez volt az az időszak, amikor a lengyelek egész Európát elárasztották. Hárman-négyen egy kispolákban, de vidáman és szabadon jártak keltek a világban. Ez volt az ő törülközőturizmusuk. Mert hogy hozzánk sokan jártak az akkor még lengyel piacnak nevezett zsibvásárokba, lepedőkkel, törülközőkkel, kéztörlővel.

Sztrájk

Nem azért voltam távol, mert sztrájk volt. Nincs napi kapcsolatom a BKV-val. A biciklim nem sztrájkol. Szerencsére. Viszont elgondolkodtatott a sztrájk. Két hete a postán kérdeztem az ott dolgozó hölgyet, hogy lesz-e sztrájkjuk, mivel hogy rebesgettek valami affélét. Mire ő két dolgot mondott. Az egyik, hogy a dolgozó között nem volt beszédtéma a sztrájk, a szakszervezet nem kezdett el kérdezősködni, hogy kinek van ingerenciája és kinek nincs. A másik mondata volt az, ami igencsak elgondolkodtatott. Azt mondta, hogy ha sztrájkol is, a fölgyülemlett munkát neki kell elvégezni, ha vége van. Nincs, aki megcsinálja helyette. És fölgyülemlik a munka. Ellentétben a buszsofőrökkel, a vasutasokkal. Az el nem indult buszt később semmi nem tudja pótolni. Az el nem indult vonatokat senkinek nem kell később elvezetni.
És hogy hazai vizekre evezzek: a meg nem tartott órákat az iskolában be kell pótolni. Plusz tanítási napok lesznek a tanév befejezése után. Nem beszélve arról, hogy az iskola nem engedheti meg magának, hogy a munkabeszüntetés idején ne felügyeljen az iskolában a gyermekekre, mint elégséges szolgáltatás.

Rue Mabillon

Hogy 12 vagy 22 a házszám vagy esetleg a kettő között van, nem tudom. De a történet máshol, Strasbourgban kezdődik. Talán két napos ottlét után döntöttem úgy hogy irány: PÁRIZS.
Hosszas hezitálás után fölszálltam a számomra teljesen modern, egyirányú ülésekkel ellátott vagonba. Leültem, és mivel korán volt még, és a reggelit a vonatra időzítettem, nekiláttam. Kiraktam a kaját az asztalra. Nyílt az ajtó, és a belépő srác hangosan és érthetően azt mondta: jó étvágyat. Elcsodálkoztam, de fölhomályosított. A sertésmájkrém az sertésmájkrém. :-) Végigbeszélgettük az utat Párizsig, ahol ő már járt. Ahhoz az utasfajtához tartozott, akik az Interrail-lel járták Európát, a vonaton utazás közben aludtak, nappal városnéztek és egyebek, majd este egy másik vonattal irány egy másik város, esetleg egy másik ország.
Így beszélgetve az idő gyorsan telt, és megérkeztünk a Gare de l'Est-re.
Útközben elmesélte, hogy tud egy szállást a rue Mabillon-on. Egy egyházi fenntartású ifjúsági szállást. Az első utunk odavezetett. (Ez az a nemtudommilyen házszámú.) Sajnálattal közölték, hogy aznapra nincs hely, de másnap biztosan lesz. A csomagomat otthagytam, csak a kézipogyit és a hálózsákot vittem magammal. Ezután egy olyan sétát tettünk a sráccal Párizsban, amit minden kezdőnek melegen tudok ajánlani. Ami első blikkre fontos volt, mindent megmutatott. A Sacre Coeur-től
a Luxemburg-kertig:
Gyönyörűen eltelt a nap. Közben azt is megmutatta, hogy hol és mit érdemes enni, hogy ne fogyjon a pénz oly hamar. Este visszamentünk a Gare de l'Est-re. Föltettem őt a Marseille-i vonatra, hadd aludjon ingyen, én pedig megkerestem a megfelelő helyet az éjszakai pihenésemhez. Nem voltam egyedül.
Másnap reggel lezúdultam a Sébastopol-on, át a Szigeten (Ile de la Cité), A Saint Michel-en jobbra kanyarodva a Saint Germain-re máris a Mabillonon találtam magam.
Bementem a szállásra. A recepción bejelentkezvén mutatták, hogy hol találom az ágyakat. Egy szobában talán 14-18? Nem emlékszem pontosan. Megyek a szoba felé és már messziről éktelen üvöltözés folyik, némi magyar hanggal megspékelve. Benyitok a szobába és azt látom, hogy öt fiú párnacsatát vív. Volt olyan is, aki az emeletes ágyról püfölte a másik fejét. Persze csak párnával. Beléptem. A csata megállt, felém fordultak, és szinte egyszerre köszöntöttek magyarul: Szia! Mondok én is nekijek ugyanazt. Ők viszont megleptek engem. Méghozzá azzal, hogy mondták: ismernek. Azért is köszöntek magyarul. Mint kiderült, érdemes a Könyvtárban dolgozni, merthogy ők orvostanhallgatók lévén, odajárnak tanulni az olvasóba, mert az összes régi jegyzet megtalálható az első évesek számára, én pedig a pult mögött szoktam volt ülni nem kevésszer. Azóta persze ezek az orvostanhallgatók főorvosok, professzorok lehetnek. Remélem, ha találkozom is velük, nem hivatalosan fogunk összefutni.
Az aznapot és a rákövetkezőt viszont együtt töltöttük. Tőlük megtanulhattam, hogy hogyan lehet ingyen utazni a metrón. Többek között úgy, hogy az egyetlen, fölfelé mozgó lépcsőn a forgalommal szemben dübörögtünk le hatan, ebből hárman klumpában, a párizsiak nem kis megrökönyödésére.
Én a Mabillon-ra mint egy csöndes kis utcára emlékszem. A mai helyzet persze más. Viszont ez az étterem már akkor is ott volt, sőt már korábban is:

Talán mert nem volt sok pénzem, eszembe sem jutott tüzetesebben megnéznem. Pedig talán érdemes lett volna rá.

Ki áll a hegytetőn?

Caspar David Friedrich a Vándor a ködtenger fölött címet adta művének. Ki ez a vándor? Magánya kép­zettársításokat ébreszt. a 11. osztályos lányomék az egyik képzőművészeti órán kapták azt a feladatot, hogy rajzban képzeljék el, ki is áll a hegytetőn?
Íme:

A rajzokon zömében önmagukat ábrázolták.

Az istálló

Sok-sok időt töltöttem Mezőhegyesen a rokonoknál. Télen és nyáron. Télen például akkor is, amikor Pesten szénszünet volt az iskolákban, és valahová el kellett helyezni az akkor még igen kis fiúcskát. Engem. Ilyen kicsi fiú is voltam:

A jobb oldali vagyok én. Jobbra a háttérben apám. Mi pedig a nyári konyha mellett ülünk és ha jól látom Csapdlecsacsiztunk. A nyári időszakban a középső fiúval, neve Feri, rengeteget játszottunk, mászkáltunk a környéken, amikor nem zsugáztunk vagy nem suttoztunk. Ott így hívták a gombfocit. Idősebb lévén ő volt mindig a világdíjas. AZaz ő nyert. Na nem mindig. Amikor csavarogtunk, akkor bejártuk a környéket. Nekem nagy menetnek rémlik, pedig nagyon messzire nem mentünk. Legtöbbször ennek az istállónak a padlására. Akkor még nem volt ennyire elhanyagolt:

Hogy miért is? Mert a tehenek takarmányát a padlásra hordták föl. Viszont rengeteg zsenge zöldborsó volt közte, amit sajnáltunk a tehenektől. Inkább mi ettük meg. Kedvencünk volt még a papsajt. SZóval ez volt a korabeli vega. De azért ettünk húst is. Mivel hogy a háznál termett csirke is. Illetve tyúk. :-)

Magyarország 15.

Az előző Magyarország írásban nem egyedi eset rejtőzik. '94 tájékán volt egy Cd-bolt + videotéka üzletem az Örökmoziban:

A képen látható utcasarok mögött, ott bent volt a kis boltocska. Mint látható, balra és jobbra is van egy ablak. Balra a Dob utca. Fiatal kisegítőim voltak. Lányok. Egy alkalommal ketten is ott voltunk, mikor látom ám, hogy egy emberszerű az ablaknál előveszi és elkezd dolgozni. Mondom a lányzónak, hogy ne nézzen ki az ablakon. Mit tesz isten, persze, hogy... Aztán gyorsan visszakapta a fejét.
A másik ilyen eset a Vajda Péter utca népligeti szakaszán volt. Lassan haladt a kocsisor, szinte lépésben. Ezért volt érthetetlen, hogy a liget közepén egy rendőr autó állt az út szélén, mérőműszerrel az orrán. Nos, 100 méterrel odébb egy leparkolt Mercedes, tőle pár méterre két öltönyös emberszerű. Szerencsére a park felé fordulva, de félreérthetetlen helyzetben.
Szóval akinek van, az bármikor előkaphatja és adj neki! "Természetesen" a mi utcánk sem kivétel. A múltkor is haladok a bringával, és egy ürge, negyven méterre a házunktól végzi a dolgát.
Ennyi! Ennyi?

A könyv és ami benne van

A hatvanas-hetvenes években sorra jelentek meg a háborús témájú könyvek. Nemcsak az oroszok (bocsánat szovjetek), mint például a Szugyba cselovéka, hanem a világ más tájairól is. Akiért a harang szól, Meztelenek és holtak, Huszonkettes csapdája, Aztán mennydörgést hallottunk, és persze az Oroszlánkölykök. Irwin Shaw műve.

Idős koromra visszaszoktam a könyvtárba. Ott már elhiszik, hogy nyugdíjas vagyok :-). És fölfedeztem magamnak Shawt, akitől természetesen addig csak az Oroszlánkölyköket ismertem/olvastam. Már a második regényét fogyasztom nagy-nagy élvezettel. AZ első a Fönn a hegyen, a mostani pedig a Pap, katona, kondás.
Olvasom a könyvet és megcsap a könyv illata. Nem mostani kiadás. Kicsit régebbi. Az az illat, amelyik évekig minden reggel fogadott az első munkahelyem legkülönbözőbb raktárhelyiségeiben. Úgy a folyóiratéban, mint a legújabb és a legrégibb, akár több száz éves kötetek raktáraiban.
Megszagoltam a kötetet kötésben (vigyázat, szakszó! :-) ), és hirtelen ott találtam magam a Könyvtárban. És hallom kedves kollégám, szerinte főnököm, hangját: András menjen a kettedrétbe rukkolni. (Ezek is szakszavak. :-) )
Szómagyarázat:
Kettedrét. Azon nyomtatott termékek összessége, melyek formátuma (ez is szakszó) az A4 duplája, azaz A3. Ezek voltak illetve ma is ezen formátumúak a napilapok.
Nos, ebbe a raktárba küldött le engem a kolléga rukkolni.
Rukkolni: annyit jelent, hogy a polcokon lévő köteteket odébb kell tologatni. Az ok: a folyóirat azon állatfaj, amely folyamatosan újratermelődik. Évente 365, 52, 12, 6 és egyéb darabszámmal. Ezek egy idő után telítik az adott polcot, ezért már többet nem lehet oda elhelyezni, viszont vannak olyan helyek, amelyek lassabban telnek meg. Ezért aztán rukkolni kell. De küldtek engem a raktárba port törölgetni. Nos az volt az igazán szép világ.
Lementem a raktárba, leemeltem a polcról az 1912-es napilapot, talán a Pesti Hírlap volt, és elkezdtem olvasni. És eljutottam a Titanic katasztrófájához, amit nagy élvezettel és érdeklődéssel olvastam végig. A helyszíni és egyéb riportokat a túlélőkkel, a segítőkkel. Más alkalommal az 1949-es Szabad Népet olvasgattam, amely a Rajk-per teljes leírását tartalmazta a "lelepleződéstől" a halálos ítéletig. Olvashattam a "nagy tanító" bölcsességéről, a nép haragjáról és utálatáról, a perről, amely lázban tartotta az országot.

Kispesti Gödör

Valószínűleg ez nem az a Gödör, ahol a kultúra meg fog jelenni. EZ a kulturálatlanság, a felelőtlenség, a fejetlenség gödre. A felsoroltakat mind oda kellene eltemetni. És persze jöhet utána a só is. Bár azt talán mégse, hiszen még egy park is sikeredhet a helyére. -)

Magyarország 14.

Távolban egy ember áll
Kezében a farka
Azt gondolom, most pisál,
Lelke legyen rajta.

Tombe la neige

képben

és hangban:

Magyarország 13.

Nos. Valóban elgondolkodtató. Hogy mi? Hát az, hogy az új KRESZ értelmében a kerékpáros, ha neki úgy tetszik, vagy arra jár, behajthat az egyirányú utcába. Ha. Tábla engedélyezi. Azonban. Amíg a táblákat ki nem teszik, behajtani nem lehet. Költői kérdés: mikor teszik ki az első táblát? :-(
Táblakitevésre az önkormányzatok jogosultak, legjobb tudomásom szerint. Melyik lesz az úttörő önkormányzat? Nem valószínűbb-e, hogy valamelyik KÖCS (Kerékpáros Öntevékeny Csoport) lesz az, amelyik partizánakció keretében elkezdi a táblák kihelyezését.
Ilyen volt:







Ilyen lesz. Talán nem lesz elhajlított.

Könyvkereskedelem

Korábban is szóba került, hogy mitől is függhet egy-egy könyv eladási példányszáma. A korábban említett Csapó-könyv jó példa lehet. Amikor megjelent a kötet, kiajánlottam különböző kis- és nagykereskedelmi terjesztőnek. Kocsiba raktam és kiszállítottam. 20 és 60 darab között rendeltek a kereskedők. Általában 30 napos elszámolási határidővel, de mindig bizományba veszik át a könyveket. Legalábbis tőlem. A Könyvhétre megjelent kötet első elszámoltatásait csak szeptemberben végeztem el. Jártam a különböző kis és nagykereskedéseket. Egészen kicsi eredménnyel. Hogy mi volt vagy lehetett az egyik ok? Nos. Az egyik nagykerhez belépve mondtam, hogy ki vagyok és kértem, hogy csináljunk egy elszámolást (szakszó). Kérdezték, hogy miről is lenne szó. Mondom. Elkezdik keresgélni a könyvet. Nem találják. Kezdtem bizakodni. Először. Később azonban már nem, mert senki nem emlékezett rá. Egyszer csak leesett valakinek a tantusz. Elment a raktár végébe, fölállt egy létrára és a teljesen eredeti csomagot leemelte a polcról. És szemrebbenés nélkül mondta. Ebből egy darab sem fogyott. Sírni/üvölteni tudtam volna. Nem tettem. Kértem, hogy tegyék már ki látható helyre, hátha van még esély egy-két példányt eladni. Természetesen volt. Hiszen azt még nem említettem, hogy ez volt talán a leginkább mediatizált kötet, amit megjelentettem. Tévé és rádió műsorok voltak a szerzővel, újságcikkek garmada jelent meg. Nem írom le, hány példányt adtam el.
De mesélek mást. A Móra kiadó megjelentette Rajsli Emese Szörnyek könyve című kötetét, testvére illusztrációival. Ugyanabban az időben a kiadónál megjelent Schobert Norbert A varázskódok titka című kötete. Meglátogattam a Libri egyik boltját az Europarkban. Külön polcrészlet volt a számtalan Móra-kiadvány számára. Köztük volt fő helyen a Schobert-könyv is. Viszont Emese könyve sehol. Elmentem megnézni a gyermekek számára fönntartott polcokat és ott is végig böngésztem a könyveket. Nem találtam. Mondom megkérdem már, hogy miről is van szó? Az eladó először készségesen megnézte a számítógépet, és örömmel konstatálta, hogy van a kötetből. Elkezdte keresni a polcokon. Ő sem találta. Mivel nem mozdultam, kénytelen volt bemenni a raktárba és kihozni néhányat. Egyet a kezembe nyomott, a többit betette a polcra. Nem a többi akkori Móra-kiadvány közé, hanem a polcra. Itt már csak üvölteni akartam, de újból a csöndet választottam.
A tanulság?
Mindenki vonja le magának. Én levontam. Abbahagytam. Nemcsak ezért. :-(

Behajtani tilos - pontosítás

Számomra új fejlemény, ami egy kicsinység elgondolkoztat. Eddig mindenhol az hangzott el, hogy be lehet hajtani biciklivel az egyirányú utcába. Az viszont nem, hogy csak akkor, ha ezt mindkét irányból tábla engedi. Ma reggel a rádióban hallottam eme pontosítást, ami teljesen (vagy majdnem teljesen) megegyezik azzal, amit alant írtam. Így természetesen működhet a dolog. Bár az eredeti irány elsőbbségét fent kellene tartani.
És hogy miért is gondolkoztat el? Mert azt gondolom, hogy ha korrekt lett volna a tájékoztatás, akkor az előző posztot nem kellett volna megírnom. :-)

Behajtani tilos

Vagy inkább most már szabad. Kerékpárral. Az egyirányú utcába. Korábban már írtam erről. Most csak annyit tennék hozzá, hogy ha már így alakult, hogy bármelyik egyirányú utcába be lehet hajtani kerékpárral, akkor talán egy ideig használni kellene két fajta kiegészítő táblát. Az egyiket az utca elején, a másikat a behajtani tilos nevű végén, ami arról szól, hogy a forgalommal szemben menő kerékpáros köteles elengedni a szembejövő autóst, ha a helyzet úgy kívánja, és csak utána folytathatja útját. Mint olyan helyeken például, ahol keskeny a híd és csak egy kocsi fér át egy időben rajta, akkor az egyik irányból érkezőnek elsőbbsége van. Persze az erősebb kutya elven most is az autós megy el előbb, mert ő az erősebb, de ha a KRESZ is őt jelöli meg elsőbbségesnek, akkor talán kevesebb lesz az autójából kiszálló vezető. Mondjuk pisztollyal, baseball ütővel, vagy egyéb nemes vagy nemtelen tárggyal.
Persze az eső után és a köpönyeg most is fennáll. És az is persze, hogy nem lesz az egészből semmi. Csak a veszekedés. Vagy esetleg a visszacsinálás. A leendő kormány részéről. Mert miért ne. :-(

A Duna télen

Most jég és hó nélkül. Tegnap egy kis szilveszteri levezetés gyanánt letekertünk a Duna partra Erzsébetnél. Ilyen volt Észak felé a táj:

És ilyen Dél felé:

A fiók

Új dolgozóasztal került Karácsony előtt a régi helyére. Az előző majd' húsz évet töltött el békességben és segítésben. Az új asztal már a modern fajtából való, azaz nincsenek fiókjai, csak lába és lapja. Ezért az előző fiókjait ki kellett üríteni. Az oldalsókkal semmi gond nem volt. Akták, kéziratok és egyéb vállalkozói kellékek voltak benne. Na de! A középső, az összegyűjtötte magába az utóbbi tízegynéhány év emlékeit.

Filléreseket és nem csak azokat. Volt ott csavarhúzókészlet, olyan kisfejű, csillag és hagyományos, de mind olyan minőségű, hogy az első nehezebben nyíló csavarnál a feje elnyíródott és használhatatlanná vált. Voltak adatcédék és 3,5-es flopik. Volt három zipdrive. Ki tudja mi az? Megmondom. A pen- és egyéb drájvok előtt már szükség volt nagyobb méretű fájlok hordozására két számítógép között. 100 mega adatot volt képes tárolni, ami akkor hatalmas mennyiség volt.
Volt persze több száz befizetett csekk: gáz, villany, víz, internet, biztosítás, kábeltévé. Voltak névjegyek, a legtöbb teljesen ismeretlen embertől. Legalábbis jó néhányra már egyáltalán nem emlékszem. Voltak különböző, számítógépből kimaradt apró és nagyobb alkatrészek is.
És volt ez:

Egy arany szalmaszál. Iványi Gábortól kaptam. 1996-ban. Ezért:
Ekkor, '96-ban kezdtem el saját jogon a könyvkiadást. Már készült az első kötet, a Thikai lángfák, mikor megkerestek azzal, hogy nézzem meg egy hajléktalan embernek, Csapó Sándornak a novelláit. Ki szeretném-e adni? Mivel csak olvasni szeretem az irodalmat, érteni nem értek hozzá, ezért segítséget kértem, és az azt jelentette, hogy a könyv megjelenhetett. Nagy élményem volt abban az évben, amikor a Könyvhéten a szerző kezébe adhattam művét. Sajnos csak személyes maradhatott. A könnycseppek szóban visszaadhatatlanok.
Segítendő a kötet ismertté tételét, ünnepség keretében adták át az Arany Szalmaszálat, a Szalmaszál a hajléktalanokért Alapítvány megtisztelő díját.

Afrikai csiga

Nem t'om, hogy Észak-, Nyugat- vagy Közép-Afrikából származik az őse, de ez már itt termett Magyarországon. Lányom kapta születésnapjára. A terrárium tisztítása, frissítése után felélénkültek. Jókedvűen harsogva eszik a salátalevelet és az almát. Egyszer még talán a kedvencek közé is bekerülnek, de azért a macskákat gyakrabban simogatjuk. :-)

Helyzetjelentés

Most hajnal van. odakint zuhog az eső. A kutyák már lenyugodtak. Remélhetőleg nagyon már nem élénkül meg a petárdázás. Ezt az évet valahogy el kellett kezdeni. Most így. Ilyen röviden. Mindenkinek minden jót, almát, piros mogyoró(s)t!