Nyolc nap versekért

1931. DECEMBER 8

(FŐTÁRGYALÁS)

Dr. Melléky Kornélnak

Előttem Müller, a nyomdász
állt a mérleg előtt,
megméretett
s hat hónapot kapott.

Aztán kiürítették a termet, hogy
én kerültem sorra: óvták a népet
ragályos verseimtől.

Pattogni s köpni szerettem volna,
mint a tűz, kit szikkadt emberek
űlnek körül fecsegő szalonnák és
várakozó kenyerek gyönyörével.

Köpködtem volna, mint a tűz, kinek
csak szalonnák fényes csöppje jut, mit
elforgat magán majd vicsorogva

és sütöttem mégis, mint pisla parázs
s ők fujtak engem, hogy védekezzem,
mert úgy szokás, s hervadjak el,
fujt rám az ügyész.

Nem észleltetett enyhítő körülmény
s két versem nyolc napot nyomott;
fölállva hallgattam. Tudták kiktől
születtem, hol s mikor; ösmertük egymást
és hogy kimentek, mégse köszöntek.

Védőmmel álltam s beszélt köröttem
néhány barát és néhány mesemondó;
félhárom volt már, délután s
drukkoló szeretőm szemei
kerekedtek az uccán.

Ez a két vers volt az, amely miatt Radnótit beperelték és 8 nap börtönre ítélték, amit aztán később három év próbaidőre fölfüggesztettek.


ARCKÉP

Huszonkét éves vagyok. Így
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak véle éjjelenként!
1930. október 11.

PIRUL A NAPTÓL MÁR AZ ŐSZI BOGYÓ

Szőke, pogány lány a szeretőm, engem hisz egyedül és ha papot lát rettenve suttog: csak fű van és fa; nap, hold, csillagok s állatok vannak a tarka mezőkön. És elszalad. Por boldogan porzik a lábanyomán. Pedig fönn a kertek felé feszület is látja a csókját és örömmel hull elé a búzavirág, mert mindig hiába megcsudálja őt egy szerelmetes, szakállas férfiszentség. Tizennyolc éves és ha nélkülem van, hallgatva jár, mint erdős partok közt délidőn jár a nyári víz s csillogó gondot ringat magában arról, hogy sohasem telünk el a csókkal és szomorú. Pirul a naptól már az őszi bogyó. 1930. szeptember 1.

Szeptember végén

Hevesiné vacsorája

Sándor Klára galamus-beli írásában olvasható az alábbi ballada. Megvidámította a napomat.

Hevesiné vacsorája

Hevesiné asszony mit tinkolt magába:
Cuprájz pádét mékol ura bördéjára.
Hevesiné ura fémes burdosgazda,
Ő hát, ki a pádét juláj forszra kapja.

Jár a mélmen házról házra,
Invitésint hurcol máma,
Izgalom anyja, ne hagyj el!

Hevesiné vágya mert az mostan éppen,
Hites hazbendjének hepi kedve légyen.
„Uram, édes uram, kjúzmi, drága szvíthárt,
de most elküldelek, hordd innen az irhád!
Sok kedvem nincs hozzád, a dolgom is lacó,
Hogy mikor jer haza? Hát aztat ájdonó.”
S hogy urát szép szókkal imígyen elküldte,
A stóros nekszdór volt, oda ment elsőre.
Falfészeket nem vett, hanem vett minden mást,
Kivéve tavalyi, záp húsvéti tojást.
A másik kóneron, félblakra csak onnat
— Ki gondolta volna! — új herdút mékoltat.

Jár a mélmen házról házra,
Invitésin kártya nála,
Izgalom anyja, ne hagyj el!

Az este közelít, ide dugja orrát,
Hevesiné asszony izgul, anesztegád.
A dájnirúmba is már megterítettek,
Sonka tetejébe braunsugort tettek,
A sok hosszú asztalt még hosszabbá tolták,
A házat kív- s bévül szépen belájtolták.
A titokba belevolválták a tótot,
Merthát imprúvolni kell a néberhúdot.
Jött számos meghívott: a teljes fameli
És a májnából is a sok kedves bodi.

Jár a mélmen házról házra,
Hevesiné őt is várja,
Izgalom anyja, ne hagyj el!

„Hogy mi ma a menü? Elmondom legottan” –
És Hevesiné már lisztolja is nyomban:
„Kezdjük majd bínszuppal, szojbinsz is jön aztán,
Ájdunkér, szereti, vagy hogy nem a vacsmány.
Frencsfráj, fis, hemburger és hozzá epl szósz,
Porkcsapsz szarokráddal, na meg svít potétósz.”
„Lukszuri fúd lészen, lelkem, édes szólom,
Hanem hogy bírja ki ezt az én gallbledom?”
Kérdi a fájermány, s búsan eltávozik,
Miután behörpöl három flaska viszkit.
Grendmanyuka, aki többnyire dájetol,
Kofiba is nem mást, háfenháfot júzol,
Ingatja a fejét: „kedves grétszanenló,
Nem leszek én már itt, mire jön a dzseló!”

Jár a mélmen házról házra,
De a pádét nem találja,
Izgalom anyja, ne hagyj el!

„Dzsí, mi jöhet itt még, hisz nincs brájdelsáur,
Nincs tenkszgiving, krizmúsz, halovínnak áur!”
Sikoltott a főbász, s dizörtöt már nem vár,
A vérében úgyis túl sok most a sugár.
Pedig binánesz volt, sztraberi és kekszi,
Csoklet dónatsz, ájszkrím s kukiból egy tepsi.
Hanem néger, jessze, porkorikó, polyák,
Hát a mekszikányok még hogy endzsojolták!
De kár volt a dinert kétszer végigenni:
Embelanc káréba kellett mindet tenni.
Hospitálba került szegény grendcsájd is ma:
Elkapta a Méri, ájmín ifilujza.
Megleste a formány, de ez lett a veszte:
Törte lábát, hogy a vasrúmot kereste.
Hevesiné sóhajt: „a grendpát megöltem,
mikor megkérdeztem: Nem hongri még, lelkem?”
Ó boj, mi jöhet még, még mi hepenolhat?
A helperek mennek, s inkább muncsájnolnak,
Hevesiné ura szintúgy nekibúsul:
„Asszony, velük megyek, ne várj haza mátul!
Emberhorszra tenni, gémblizni peseli,
Vagy akár fanesznál is óvertájmozni
Jobb: dizabeleti pencsen vége annak,
Ha valaki téged meridolt el vájfnak!”

Mélmen nem jár házról házra,
A pádét meg nem találta
(Ezek után nem is bánja),
Izgalom anyja, mi van még?

A kiürült házból – milyen hanted hausz! –
Hevesiné asszony s vele a főburdos
(Szép, nagy darab ember, olyan, mint egy galond)
Kimentek a tóhoz, ott fúltak araund.

Hangulat

Most csak erre a versre van hangulatom. Olvassátok el.

József Attila

VILÁGOSÍTSD FÖL

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.

És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg -
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.

1936. július - október

Édes hazám

Orbán Ottó

Édes hazám

Elegem van belőled, édes hazám,
Abból, hogy a magad hozta törvényeken lépdelsz át lazán,
Mert hited szerint akkor borul virágba a jobb rend,
Ha kellőképpen rugalmas a jogrend.
A fuldoklót a vízből partra mented,
De vízben hagyod saját parlamented,
Hogy megírhassa róla minden firkász:
Nem más ez, csak ócska ingyen cirkusz.
Izzadva tanulod a demokráciát...
Azért, hogy mentegesd a múlt sok náciját?
Jelképként tiltod a nyilaskeresztet,
De a pöcegödröt magadra ereszted,
Ha eltűröd a nyelvhasználatot,
Mely emberben találja föl a vágóállatot.
És mit mondjunk a vadkan agyara magyarkodásról?
Talán azt, hogy ha nem csíped, öcsi, telepedj le máshol?
Bizakodsz, hazám? hogy majd a jövő? hogy megúszod sértetlenül?
Hogy a reklámnak szánt hazudozás nem rohaszt meg belül?
Avathatsz csapatzászlót, utat, hidat, diszkót,
Ha korpa közé keveredsz, megesznek a disznók.

Nézz a tükörbe! Mit látsz? Ez a korcs te lennél?
Forradalmaid jobb sorsra szántak ennél.
Hadd lássalak, mint Bartók, szépnek, gyönyörűnek,
Sárból újjá születni, jobbik magadhoz hűnek.

És ha tudjuk azt, hogy ez a vers 2001-ben íródott, akkor még félelmetesebben hangzik.

Húsvét előtt

Legyen béke már? Amikor Húsvét hétfőt ilyen módon teszik "emlékezetessé"?

Költészet napja

Megkéstem. De verset írni, olvasni, mondani soha nem késő. :-)

Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.

1936. november–december

Íme, hát megmutatkozott!

Lázár János (a Fidesz frakcióvezetője): Én soha nem szégyelltem, hogy mim van, dolgozom keményen, abban a miliőben nőttem fel, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét se kell szégyellni, az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem.


József Attila: Aki szegény, az a legszegényebb

Ha az Isten íródiák volna
S éjjel nappal mozogna a tolla,
Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
Mennyit kell a szegénynek szenvedni.

Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak a galambok,
Csillagtollú éneklő galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.

(Kösz az emlékeztetőért, Sárkányfő!)

Szegénypolitika 2011 by Fidesz.

Hogy miért is a Manneken Pis

"Új értelmezésben hangzott el Petőfi Sándor egyik forradalmi hevületű költeménye március 15-én. A pesti események kezdetének másnapján, 1848. március 16-án írt versből kimaradt öt teljes versszak, éppen attól a ponttól, ahol a költő a szabad sajtóval kezd foglalkozni"
Íme a vers eredeti állapotjában (csonkítás kurzívval szedve!):

15-dik március, 1848

Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!... már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjuság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.

Míg az országgyülés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!

Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott.

És ha jő a zsoldos ellen,
Majd bevárjuk, mit teszen;
Inkább szurony a szivekben,
Mint bilincs a kezeken!

Föl a szabadság nevében,
Pestnek elszánt ifjai!...-
S lelkesülés szent dühében
Rohantunk hódítani.

És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arcon, minden szemben
Rettenetes volt a láng.

Egy kiáltás, egy mennydörgés
Volt az ezerek hangja,
Odatört a sajtóhoz és
Zárját lepattantotta.

Nem elég... most föl Budára,
Ott egy író fogva van,
Mert nemzetének javára
Célozott munkáiban.

S fölmenénk az ős Budába,
Fölrepültünk, mint sasok,
Terhünktől a vén hegy lába
Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel
S diadallal hoztuk el,
Aminőt ez az öreg hely
Mátyás alatt ünnepelt! -

Magyar történet múzsája,
Vésd ezeket kövedre,
Az utóvilág tudtára
Ottan álljon örökre.

S te, szivem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjuság vezére
Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet...
Napoleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!

Pest, 1848. március 16.

Nos. Többek között ezért IS voltunk ott március 15-én az Erzsébet híd lábánál:

Névleg

Radics Viktória írása a Galamusban, melynek a végén közli Marno János alábbi versét:

A teljes vers, a Galamus olvasóinak:

Marno János

Névleg

Mentünk, mendegéltünk, átmeneteltünk
nem egy menekülttáboron, sem kettőn,
a sajátunkén, az imént épp, többször,
több ízben puszta feledékenységből,
s jut eszünkbe az ízről: mit eszünk hol-
nap a földön, ízeltlábút vagy kérget
egy kenyérfáról, mely alá bevette
magát a télre a féreg, mint magunk is
bújnánk végre a nevünk mögé végleg,
hová nem lát be olvasó, sem olvasni-
való nem hordja folyamán a képet,
fölébe hajolván fejünk a Léthnek.

Vers

Ady Endre

A HŐKÖLÉS NÉPE

Bíró Lajosnak, akivel szerencsés volt régi
találkozásom s örök a barátságom

Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró khánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kíméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért ugyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.

Az eltévedt lovas

Ady Endre

Az eltévedt lovas


Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.

Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kísértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a dombkerítéses síkon
Köd-gubában jár a November.

Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Múlt századok ködébe bújva.

Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hínárú útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,
Múltat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagy mérgű medve.

Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

1918

Torma Lajos emlékére

Máshol és máskor szerettem volna írni a bridzsről, arról, hogy mennyire megigézett a játék, és hogy egy időben szinte szenvedélyemmé vált. Több helyen, több összeállításban játszottunk. Az egyik csapat a Vércse utcában volt. Itt lakott Lajos feleségével Ilikével. Rendszeresen jártunk föl hozzájuk Csigával. Lajos tolószékben élte nappali életét egy olyan házban, ahol tizenegynéhány lépcsőn kellett lemenni a lakás bejáratához. Csiga rengeteget szállította kocsival, és olyankor ezen a lépcsősoron kellet le-föl vinni kerekesszékestől Őt. Később sikerült egy tolókocsi-liftet építeni, amit állítólag (nem vicc!) egy Trabant ablaktörlőmotor hajtott. Ma sem hiszem igazán. :-)
'90 után sajnos ezek a partik (is) elmaradtak. Más irányt vett az életünk. Lajos belevetette magát az akkori MDF-es politikai életbe. Tudomásom szerint Antall József köréhez állt közel.
Az internet néha kellemetlen, nem várt híreket is tud közölni. Egy versből tudtam meg, hogy Lajos elhunyt. A vers a Sárfelirat (Posztumusz versek) kötetben található. És most itt is:

Nagy Gáspár

Torma Lajos emlékének

1

Meglőtt, lebénult hősként, áldozatként
félszázadig vártad a nagy napot,
de Isten talán megkegyelmezett,
néhány héttel korábban elszólított.

Tavaly május legvégén,
Gergely temetésén
még toltam kerekes-széked
Kiskunmajsán,
akkor mondtad
a kápolna-sír csöndjében,
fiú, figyelj csak rám,
– szavaid most is hallom –
meghalt a parancsnok,
halott a Corvin köz,
halott a forradalom!


2

Ne nézz a múltba,
nézz csak a jövőbe,
s a múltat látod
jelen időbe’
amint föltámad
félszázad után is,
és talál méltó helyet,
látod, az utódok
lenyomják torkodon
a Köztársaság teret!


3

Akik ötven éven át
szóval és tettel,
sőt bűnös mulasztással is
éltették az ellenforradalmat,
most kaméleon-kockás
emelvényeken,
hitvány műtárgyak tövében
ne szónokoljanak,
ne tudják ők jobban,
hogy miről is szólt
az a szent tizenkét nap,
s miért haltak meg,
akik meghaltak…!


4

Mivel sokallták a vért
a humanista hóhérok,
mondják, ezért akasztottak,
a megrendítő élményről
beszámoltak a halálraítéltek,
és mélyen hallgattak
a holtak!
Édes hazám…
félszázad kevés volt,
hogy a fájdalmat kihordjad?!


5

Fehér csigolyacsont-parcella,
zöldellő gyásztér,
elvetve mind, mind a szabadság
véráztatta hős magvaival,
hármas bokrokban,
egymáshoz drótozva,
csont a csonthoz
örökre exhumálatlanul…
valahol e tenyérnyi anyaföldből
kilombosodó kopjafa-erdőben
keressétek a maradék
magyar szabadságot!


6

Soha nem tudjuk megköszönni
annak a bátor franciának,
aki igazi lázadóként – L’Homme révolté –
a szabadság lázában élők mellé állt,
s a leveretésben és a gyászban
öt Nobel-díjnál is fénylőbb
mondatokat küldött nekünk.


7

Éppen krisztusi korba lépett
a forradalmunkat leverő
és megtipró diktatúra
amikor szétmállott, megszűnt,
de miféle furcsa szabadságot,
micsoda megváltást szült?!


8

Talán még kell újabb ötven év…
akkorra már mindenki lelép
ezen és azon az oldalon…
s nem marad már más egyéb,
csak vegytisztán a forradalom!

Pipacs

Puszta a kert, e helyett a
Szántóföld szépen virít,
Termi bőven a pipacsnak
Mindenféle nemeit.
Nos, mint alant látható lesz, nemcsak a szántóföld virít, hanem a kert is.


Szántóföldön nem jártam az utóbbi időben. Ott is vannak pipacsok?
Az érdekelne még, de ehhez talán Csapody Verára lenne szükség, hogy vannak-e meg a pipacsnak kies hazánkban különféle nemei. Vagy csak a képeken látható egy nem létezik?

Emlékezzünk a régiekre

Babits Mihály

Május huszonhárom Rákospalotán 1.

Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,
rendőr, tört üvegek, népszava forradalom.
Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet
nincs hír, nincs ujság, villanyosom megakadt.
Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak,
nem bőgnek tehenek, még a malac se visít.
Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg.
Hószinü fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg.
Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bög)
sejteni a város szörnyeteges közelét.
Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos állong.
Ó bús villanyosom! bús ez a néma világ!
Bús e méla falun az üres sinekre merengni.
Ó jövevény sinek, visztek-e még ma tovább?
Visztek-e még ma odáig ahol most csörren az ablak,
hol most csorran a vér, forran a forradalom?
Hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi
s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;
Hol tán míg irom ezt Magyarország nagy betegágyán
vér és kínok közt megszületett a Jövő.


Május huszonhárom Rákospalotán 2.

Ó te Jövő, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy;
jőssz és senkise lát, jössz sürü fátyol alatt.
Mit hoztál, idegen? mit, mit viszel-el? Van-e célod
vagy boros emberként ingatod útaidat?
Ah boros is vagy már ezer őrült eszme borától.
Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét!
Álom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne,
s sir, hogy mindene fáj s nem lehet így betegen.
Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság,
lesben az utcákon álljon a kósza halál:
Minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja!
hányódjon fel a genny! jöjjön a forradalom!
Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság.
annyi hazugság és elmulatások után!
Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd:
egynek mondja: »Jogok gyáva barátja. remegj!«
Másnak: »Ajkaidon kopott szó lett a szabadság!
s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács.«
Másnak: »Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme
véres lett a kezed: moshatod a kezedet!«
Mindnek: »Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok!
Nem játék a világ! Látni, teremteni kell.«

Madarak és fák napja

Ültess fát! Hogyha mást nem, lombot ád.
Árnyékában megpihenhetsz, gondot ő visel reád.
Jó tavasszal nyit virágot, messze érzed illatát.
Kis madárka száll reája, ingyen hallgatod szavát.
Ültess fát! (Jókai Mór: Ültess fát!)

A nyolcvanas évek elején egy papagáj segítségével kerültem testközelbe madarakkal. Több is volt gyors egymásutánban. Az egyik az akkori munkahelyemen és annyira megbarátkoztunk, hogy egész nap a vállamon ült és a fülembe csicsergett, beleivott a kávémba és a vörösboromba is. Attól persze vidám lett és még inkább fecserészett. Beszélni nem tanult meg. (A beszélő papagájomról majd egy másik alkalommal.)
Ez a közelség vezetett oda, hogy fölvettük a kapcsolatot a Madártani Egyesülettel a Keleti Károly utcában. Segítségükkel jutottunk el Fülöpházára az ottani madárvártára. Ez kifejezetten egy olyan tábor volt, ahol a kényelemszerető emberek testközelből ismerkedhetnek meg a nádasok körüli madárvilággal. Napelemek segítségével meleg vízben lehetett mosakodni, háromszor étkezés, főétkezésként meleg étel a tanya központból. Az ott megismert madarak közül a legnépesebb nádi madár populáció a foltos nádiposzáta, az Acrocephalus schoenobaenus. Sajnos a kiskunsági időjárásviszonyok egy idő után már nem tették lehetővé ennek a madárvártának a működését, mert a tó kiszáradt. Így az ottani vezető, Molnár László, egy másik programot talált magának. Föltett szándéka lett, hogy a kékcsőrű récét újra honosítja Magyarországon. Angliából kapott tojásokat keltetett ki, a második évben ősszel útjára bocsájtotta őket, és azok vissza is tértek. Hogy mai napság mi a helyzet ezekkel a récékkel, nem tudom.
A Wikipédia szerint: Visszatelepítésével megpróbálkoztak a '80-as években, de a programot félbe kellett hagyni, mivel nem akadt több visszatelepíthető madár. A kevés szabadon engedett madár eltűnt vagy elvonult az országból. Így mára a fajt igen ritkán lehet a Kárpát-medencében megfigyelni.

Költészet napja

József Attila

KÉSZ A LELTÁR

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

1936. november-december

Levegőt!

József Attila

LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. november 21.

Epheszoszi Hérakleitosznak nem volt igaza! Mi képesek vagyunk kétszer, sőt, akár háromszor is ugyanabba a folyóba lépni.

Dokumentum

Dokumentum a 20. század elejéről. És aki a dokumentumot aláírta: Réthy László. A másik neve, az írói, illetve költői, sokkal ismertebb: Lőwy Árpád. :-) S hogy ő ki is, ha valaki nem ismerné? Álljon itt egy nyomdaképes verse:


Előlegzett hattyúdalom

- megjegyzés:
amikor egy sírvers
kinövi magát,
hátán hordoz egy egész
életfilozófiát

Ha temetést látok, elgondolom,
Milyen lesz elmúlásom egykoron?
Évtizedek múlva, ha öregen
Lepattant húrú kobzom leteszem.
Tudom, hogy amit írtam: a dalok,
Szerteszét szóródnak, ha meghalok.
Nem ölt gyászt a Petőfi Társaság,
És nem idéznek antológiák.
De, kik értették költő-voltomat,

- Hogy még a szarban is van gondolat:
Dicsérik majd Lőwyt, aki már holt,
De míg élt: ember és poéta volt.
Ha jő a halál, jöjjön! Mit nekem!
Míg nemzetem lesz, megmarad nevem.
Barátaim, kiket szerettem én:
Piramist szarnak sírom tetején!

utógöröngy:
S ha mindeniktek e nagy szarhalomba,
Beletűz egy kicsinyke kis virágot:
- Lám, fiúk! Ilyennek látta Lőwy
Ezt a szép, csodás, dicső világot!


Szép Ernő így tisztelgett előtte:

Óda Lőwy Árpádhoz

Oh Lőwy mester, bülbülszavú igricz,
Had illessem babérral lantodat.
Itt a Kagálban, hol tombol a víg vicc,
Ügybuzgó ódám fennkölten fogad.
Oh engedd meg, hogy előtted felálljak,
Miként pina előtt feláll a fasz...
S, hogy néked meghatottan gratuláljak,
Érdemdús ősznek, a zsenge tavasz,
Oly elfogódva, bámulón rajongva
Néz föl költészetedre a magyar:
Mint impozáns, hatalmas trágyadombra
Kis térfogatú szerény kutyaszar.

A költészet az ember jóltevője,
Számos előnyt köszönhetünk neki,
Arannyá lesz egünk komor felhője,
Ha a poéta lantját pengeti.
Oh, hát még te! Te legdicsőbben érted,
A búval baszott magyarnak mi kell?
Te vagy az út, az igazság, az élet,
Oh az a dal, mit lantod énekel!

Oh Lőwy mester! Te vagy amaz Árpád,
Ki hont szereztél e szép iránynak itt,
S kéjjel szagolja Adria s a Kárpát
Nóta fádnak szagos virágait.

A szar undok volt, a valag meg ocsmány,
Te vetted őket ajkaidra vígan,
Te eljöttél s dallal beillatozván,
Most rajtuk a poézis bája van.

Ki mondja azt, hogy pornográf vagy perverz?
Ki téged olvas édesen mulat.
Oh szebb egy húsból-vérből való vers, mint
Száz nyavalygós ábránd és hangulat.
Más enyeleg, flörtöl csak múzsájával,
Őszinte hangot s érzelmet kerül,
Te, mint szeretőd: úgy karolod által
S ahogy dukál - megbaszod emberül.

Helikon prűd parfümszagú berkébe
Csak szarj ezután is vitézül bele,
A segged mindig kitörüli érte
A babér finom selymes levele.
Beszélj nekünk tovább is a szerelemről,
Te illatos, igaz szavú dalos,
Az vagy nékünk a poéta seregéből,
Mint naiv lánykának Pósa Lajos.
Köszöntelek költő! Tudj még soká lőni,
És légy, mint múzsád jókedélyű, víg –
Éltessen Isten addig köztünk Lőwy,
A meddig élnek költeményeid.


A végén meg álljon itt egy vers, amit emlékeim szerint egy kollégám talált régi iratok között még a hetvenes években, bár sehol sem találom a neten:

Ha építenék léghajót,
Nagyobbat mint Blériot,
Szállnék az égben reggeltől estig,
S leszarnám hazámat Munkácstól Pestig.

Mit csinálunk?

Egy másik Vörösmarty versről akartam írni, de ez került elém előbb. Mindenféle komment nélkül közreadom. Nem kevés tanulságul szolgáljon.

MIT CSINÁLUNK?

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak és danolnak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy majd érte meglakolnak?
Van biz itt baj; de hiába
Enni csak kell az embernek;
S inni hogy ne kéne, ahol
Oly dicső borok teremnek;
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra.
Korhely-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, álmodoznak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy az álmok megszakadnak?
Van biz itt baj; de hiába,
Olyan édes álmodozni!
S néha tán jobb, mint fejünkkel
Faltörősdit játszadozni:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Álmos-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, gondolkoznak.
És miről az istenadták?
Hogy tán élni kén' a honnak!
Kár biz az; de már hiába,
Gondolatnak nincsen gátja,
És ha úgy van, amint mondják,
Gondolat a tettek bátyja:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Méla-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, hadakoznak.
Szörnyűség! - No nem kell félni,
Csak szavakkal kardlapoznak.
Kár a szóért; de hiába,
Szóból ért a magyar ember,
S gyakran a szó dolgokat szül,
Gyakran a szó éles fegyver:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Nyelves-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak s tán dolgoznak?
Félig-meddig: mert nem tudják,
Másnak lesz-e vagy magoknak.
Ennyi is kár; de hiába,
Munka jobb a koplalásnál,
S jobb az edzett kar, ha ép vagy,
Mint ha selymen sántikálnál.
És hogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Gyenge-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Szőnek, fonnak és akarnak -
Tán vakarnak? semmi tréfa!
Posztó is kell a magyarnak.
Hát takács-e a magyar nép?
Nem szégyenli a vetéllőt?
Semmi baj! tán összefűzi,
Amit a sors egybe nem szőtt:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Gépi-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

És, pedig - mit is beszéltem?
A vadásznak jó a cserje;
A költő hadd álmodozzék;
A kovács a vasat verje.
Minden ember, amihez tud,
Ahhoz lásson télen, nyáron,
S a paraszt borbély helyében
Úr szakállát ne kaszáljon.
És hogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Aki hitvány,
Félre tőlünk, menjen hátra!

1844. október - november 10.

Amiről írni akartam, és ami majd csak ezután következhet, az a Gondolatok a könyvtárban. S hogy miért is gondoltam ezt is megmutatni. Mert az derül ki ebből és a Gondolatokból is, hogy Vörösmarty ízig-vérig mai költő.