Szól a rádió

Gyermekkorom egyik hatalmas felfedezése volt, bár erre csak utólag jöttem rá, hogy nyolc éves koromban megálmodtam a magnetofont, amiről akkor még halványlila dunsztom sem volt. Úgy jöttem rá, hogy kikapcsoltam a készüléket és azt szerettem volna, hogy a műsor ott folytatódjék, ahol a kikapcsolással abba maradt.
Az első rádiónkat 59-ben vettük egy lottó nyereményből (három találat volt sajnos és nem öt). Nagy kedvence volt a családnak az akkortájt indult Szabó család.
Később, a hatvanas évek második felében, már gyakrabban szólt a Tánczenei koktél, az Ötórai tea és a többi könnyűzenei műsor. Eltekertünk a skála végére is, ahol a Radio Luxembourg szólt a legújabb slágerekkel. Mivel a rádiónk alkalmas volt a rövidhullám vételére, bekerült a repertoárba a Teenager-party és a Délutáni randevú is. Szóval zenével el voltunk látva. A hetvenes évek közepén megkaptam az első sztereó rádiómat, egy Videoton gyártmányú Orpheuszt. Röviddel később egy Supraphon sasszé (lemezjátszót) egészítette ki az apám szerint bömböldét. :-)
A seregben sem szakadtam el a rádiótól. Sőt. Mindennapjaink része lett, amikor is oda kellett ülni a rádió elé (R 1250) és keresni kellett ellenséges rádióadásokat. Itt tettem többek között azt a felfedezést, hogy létezik egy Radio Caroline nevű kalózadó az 1178 kHz-en, (alant a hajó az MV Ross Revenge) amelyik folyamatos adásban teljes lemezeket, többek között Yes albumokat mutatott be. Egy ideig az sem gátolt minket, hogy a két előttünk lévő rádió egyikén a Szabad Európát hallgassuk (Itt a Szabad Európa Rádió a 16, 19, 25, 31, 41, és 49 méteres rövidhullámon), ami elég tisztán szólt. Ezt sajnos csak addig tehettük, amíg a technikusok "zseniális" módon meg nem oldották a munkánkba való belehallgatást. Ezután már csak akkor hallgathattuk, amikor az ügyeletes parancsnok a műveleti szobában volt. :-)
A rádióhallgatással kapcsolatos következő élmény már a nyolcvanas évek vége volt, amikor beindult a 873 kHz-en a Calypso rádió, amit az akkori munkahelyemen egész nap hallgattunk.
Ma már persze speciális, különböző igényeket kielégítő rádióadók léteznek. Nem válogatok most belőlük. Egyről korábban beszámoltam.

Honvédség -- Bevonulás

'75 október 28-án kellett jelentkeznem a nemistudommár hol, bevonulás céljából. Akkor még szerencsére nem utaztunk messzire. Egészen a Ságvári laktanyáig tartott az út. Budakeszi úton volt a laktanya. Erről a napról a Magyar Nemzeti Bank is megemlékezett. Tiszteletünkre kiadtak egy 100 forintost:

Pestinek Pesten (na, jó, Budán!) tölteni még ha csak nyolc hónapot is, nagy megtiszteltetés volt. Ha azt is hozzátesszük, hogy csak az első néhány hét telt el hagyományos katonai kiképzéssel, akkor még rózsásabbnak mutatkozott a helyzet. Bár a kezdet mindennek volt nevezhető. Rózsásnak nem. Még civil ruhában végigvezettek a laktanyában. Megmutattak mindent, többek között egy kis családiházszerű épületet a következő szöveg kíséretében: Ez a gázkamra, ide is el fognak majd jutni. És télleg. Eljutottunk. Később. Be kellett menni gázálarcban, bent kellett tölteni egy percet, majd le kellett kapni a maszkot és még fél percet, vagy amennyit az ember elbírt, bent kelletett még maradni. Nos, ez nem tűnik olyan borzasztónak. De ha tudjuk azt, hogy a katona, hogy levegőt kapjon a gázálarcban, kiveszi a membránt, hogy szabad legyen az útja a légvételnek, akkor el tudjuk képzelni a helyzetet. Tudniillik sokan nem vették komolyan a gázt. Nem tették vissza a membránt. Folyt ott minden. Még a röhögés is. :-)