A közönség csupa fiatalból, mondhatnám tinédzserből állt. Egy ideig még lekötötte a társaságot az előadás, de egy idő után elindult a fecserészés, ami fölhallatszott a színpadra is. Egy darabig még folyt az előadás, majd egyszer csak Sinkovits Imre, nemzetünk nagy színésze megállt, előrejött a színpad elejére, és dörgő, szinte Mózesi hangon lecseszte a nézőket, miszerint nem lehet így viselkedni a színházban. Köpni-nyelni nem tudtunk. Természetesen csöndben maradtunk, de a darabra nem sokan figyeltek ezek után sem. Kíváncsi lennék, hogy ez a csönd mennyiben változtatott a helyzeten. Persze így utólag azt kell mondanom, hogy föl kellett volna állni a székről és el kellett volna hagyni a színházat, mondjuk jól nevelten a szünetben. Ahogyan tettük ezt életemben először és utoljára a Vígszínházban, ahol Tordy Géza rendezésében és főszereplésével ment Miller: Az ügynök halála. Annyira rossz volt, legyek jóhiszemű, az aznapi előadás, hogy nem tehettünk mást. A kínlódás nem jó.
EZ az én véleményem, de álljon itt Jelenits István piarista tanár véleménye: "Emlékszem például, amikor a Nemzetiben a rendetlenkedő gyerekeket Sinkovits Imre az előadást megszakítva kioktatta, hogy miként is kell a színházban viselkedni. Pedig nem prédikálni kell, hanem úgy kell játszani, hogy a tízórai és a bunkósbot is kiessen annak a kezéből, aki a színházban randalírozik. Shakespeare sosem hordta volna le a zajongó mesterlegényeket, mert kiröhögték volna."
A szomorú, hogy ez a történet nemcsak velünk fordult elő. Még jó néhányszor megtörtént. Lehet, hogy a Mózes még nem való a diákoknak. Érdekes módon az Ember tragédiáját mindenki tátott szájjal figyelte. Pedig ott is Sinkovits Imrét láttuk és ha minden igaz, Major Tamást hallottuk. Meg persze Kálmán Györgyöt.
