A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 25. színház. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 25. színház. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. december 18., péntek

Mózes

A hatvanas évek végén lehetett. Kötelező színház látogatás keretében nagy tömegben mentünk el a Nemzeti Színházba, Madách: Mózes című darabját megtekintendő.

A közönség csupa fiatalból, mondhatnám tinédzserből állt. Egy ideig még lekötötte a társaságot az előadás, de egy idő után elindult a fecserészés, ami fölhallatszott a színpadra is. Egy darabig még folyt az előadás, majd egyszer csak Sinkovits Imre, nemzetünk nagy színésze megállt, előrejött a színpad elejére, és dörgő, szinte Mózesi hangon lecseszte a nézőket, miszerint nem lehet így viselkedni a színházban. Köpni-nyelni nem tudtunk. Természetesen csöndben maradtunk, de a darabra nem sokan figyeltek ezek után sem. Kíváncsi lennék, hogy ez a csönd mennyiben változtatott a helyzeten. Persze így utólag azt kell mondanom, hogy föl kellett volna állni a székről és el kellett volna hagyni a színházat, mondjuk jól nevelten a szünetben. Ahogyan tettük ezt életemben először és utoljára a Vígszínházban, ahol Tordy Géza rendezésében és főszereplésével ment Miller: Az ügynök halála. Annyira rossz volt, legyek jóhiszemű, az aznapi előadás, hogy nem tehettünk mást. A kínlódás nem jó.

EZ az én véleményem, de álljon itt Jelenits István piarista tanár véleménye: "Emlékszem például, amikor a Nemzetiben a rendetlenkedő gyerekeket Sinkovits Imre az előadást megszakítva kioktatta, hogy miként is kell a színházban viselkedni. Pedig nem prédikálni kell, hanem úgy kell játszani, hogy a tízórai és a bunkósbot is kiessen annak a kezéből, aki a színházban randalírozik. Shakespeare sosem hordta volna le a zajongó mesterlegényeket, mert kiröhögték volna."

A szomorú, hogy ez a történet nemcsak velünk fordult elő. Még jó néhányszor megtörtént. Lehet, hogy a Mózes még nem való a diákoknak. Érdekes módon az Ember tragédiáját mindenki tátott szájjal figyelte. Pedig ott is Sinkovits Imrét láttuk és ha minden igaz, Major Tamást hallottuk. Meg persze Kálmán Györgyöt.

2009. szeptember 30., szerda

Nóra



1967–1971, Apáczai.
Ezek voltak a gimnáziumi évek.
A karácsonyi egymást megajándékozás már nálunk is népszerű volt. 69-ben és 70-ben is Nóra húzta ki a nevemet. Mindkétszer emlékezetes ajándékot kaptam tőle. Hogy honnan tudta/tudhatta, hogy meghatározó sikere lesz nálam mindkét ajándékának, nem t'om.
Az első alkalommal egy színházjegyet kaptam a 25. Színházba. Platón: Szókratész védőbeszéde, előadja: Haumann Péter. Akkor a 25. még a Rottenbiller utcában volt, egy szakszervezeti székházban vagy miben. "Egyszemélyes" jegyem volt, így magam mentem. Az élmény is bennem maradt. :-)
Másodszor egy Radnóti összessel lepett meg, ami utána hetekig a bibliám volt. Negyedikben tanultunk Radnótiról, de a néhány ismert verse mellett megismerkedhettem sok másikkal. Azaz saját fölfedezéseket tehettem. Például ezt itt:

Kis nyelvtan (1943)

Én én vagyok magamnak
s néked én te vagyok,
s te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.

Akkor vettem meg azt a kislemezt, amelyiken Gábor Miklós mondja el a Hetedik eklogát, a Nem tudhatom című költeményt, a Razglednyicákat és természetesen nem tudom a negyediket. Lehet, hogy nem is volt.

2009. augusztus 10., hétfő

Cseh Tamás

Hosszan tartó betegség után elhunyt Cseh Tamás Kossuth-díjas zenész. Imígyen szólt a hír két nappal ezelőtt. Szombaton este az Autonómián (talán véletlenül) a Szerelmes földrajz című műsorban éppen Cseh Tamás beszélt, mesélt Bakonybélről és környékéről, ahol az indián életét élte majd' ötven éven keresztül.

1973-ban Temesi Ferinél buliztunk az Irányi utcában. Föltett a magnójára egy szalagot és csendet kért, majd elindította.
A következő dal szólalt meg:

Az ócska cipő

Utána persze a többi is A Dal nélkül előadásból: többek között Lee van Cleef, Nincsen más, akkor még nem Évával, hanem Ágnessel, Krakkó, Koncz Zsuzsa...

Ezután fedeztük fel, hogy a 25. színházban élőben is hallgathatjuk. Eleinte minden előadásra megvettük a jegyet (20 forint). Később, mikor már nem kaptunk jegyet, mert egyre népszerűbbek voltak ezek az előadások, megvártuk, míg a jeggyel érkezők bementek, majd a rendezők oly rendesek voltak és beengedtek minket a lépcsőkre. Aztán persze rájöttek arra is, hogy a lépcsős helyeket is el lehet adni egy húszasért. Ezek után már oda is lehetett jegyet venni. :-)


Húsz évvel később, 1993-ban a kiadó, ahol dolgoztam, azzal az ötlettel állt elő Zsámbéki Gábornak, hogy a színházban bemutatott előadásokat megjelentetné (szöveg)könyv formában. A hosszas tárgyalás azzal az eredménnyel járt, hogy végül is egy könyvet sikerült tető alá hoznunk. Ez volt a Kelet-Nyugati pályaudvar. Először csak az akkor éppen bemutatott Nyugati pályaudvarra gondoltunk, de Bereményi Géza jobbnak látta, ha a három, összekötőszöveggel bíró előadást jelentetjük meg egy kötetben. (Mint tudjuk, a Keleti és a Nyugati pályaudvart a metró /Jóslat/ köti össze.) A Keleti pályaudvar szövegét a lemezről, a Jóslatot egy korabeli videófelvételről, a Nyugati pályaudvart pedig az akkor véglegesített szövegkönyvről gépeltük be.
Így készült el a könyv. A írógéppel készített borítószöveg Géza ötlete volt.
Az időtájt forgatták a Turné c. filmet, így az egyik levonatot Tatabányára kellett levinnem. Délelőtt értem le és egy álmos, de jókedvű Tamással találkoztam. Gondolatai a film körül forogtak, erről mesélt, amíg el nem szólították a következő jelenet felvételére.