Határ

1922-ben imígyen változott a világ:

Graffitik

Lassan húsz éve fotóztam Prágában az alábbi képeket. Graffitik, melyeket ott becsben tartottak. Onnan is látszik, hogy Kafka fejére nem lóg a növényzet. :-)
A múlt idő nem biztos, hogy pontos. Lehet, hogy még most is ott van.

Pecsvörk-utca 3.

Mészáros–Bercsényi kereszteződés (Wekerle).

Fénykép 2.

A fénykép:

A kérdés:
Egy szakaszról (?) készült kép. Milyen alakulat, és hol készülhetett?
A válasz:
Ez még egy szakasz se, talán vmilyen zászlóaljtörzs (?), lásd a lovasított személyt csizmában. Nagy valószínűséggel hegyiek (egyik-másik szemernyős tábori sapkát visel, illetve az öreg karpaszományos őrmester elöl középen 41 M sícipőt), felvétel ideje kb. 1942.

Olga néni

Érettségi után, 71-ben kezdtem el dolgozni az Egyetemi könyvtárban. Két helyet leszámítva mindenhol dolgoztam. Bejártam az egész épületet, nemcsak fizikailag, hanem munka-helyileg is. Több évet dolgoztam a folyóirat-osztályon is, ahol Olga néni volt az osztályvezető. (Vagy csoportvezető(?), nem t'om.) Rengeteget tanultam tőle. Leginkább munkaszeretetet, egymásra figyelést, törődést.

Történt például, hogy egy teljesen "átnemaludt" éjszaka után mentem be dolgozni. Akkor történt meg az az eset, hogy reggel szembe találkoztam magammal otthon, amint éppen megyek haza és közben indulok dolgozni. :-) Kicsinység késve érkeztem be, és Olga néni rögtön magához hivatott. Rám nézett, majd így szólt: "András, üljön le." Elment, főzött egy teát, készített egy kávét, közben kikérdezett, merre és hogyan töltöttem az éjszakát, jól éreztem-e magam, pátyolgatott rendesen, ahogyan egy elkóborolt gyermekkel illik cselekedni. Midőn túljutottunk a szervezetem átmeneti regenerálásán, így szólt. "András, legyen szíves menjen le a pincébe a naptárakhoz, és hozza föl nekem a ... jelzetű, ... című naptár 1869-es példányát!" Mentem. És kerestem. És nem találtam. De azt már tudtam, hogy nem lehet azzal fölmenni, hogy nem találom. Mert olyankor Olga néni fölvette meleg mellénykéjét és "Jöjjön utánam!" fölszólítással elindult a pincébe. És röpke 10 perc alatt megtalálta. Valóban nem volt a helyén. Három hellyel odébb volt. Így tanultam meg, addig kell keresgélni, amíg nem talál az ember. Mármint a folyóirat raktárban. :-)

Mi fontos? 2.

Nos, mi is a fontos? :-)

Mi fontos? 1.

Hogy mennyire is fontos mifelénk a telefon és a fax :-) :

Kurucz tanár úr

Kurucz tanár úr gimink legendás énektanára volt. Álljon itt emlékeimből három, vele kapcsolatos, meghatározó élmény:

1. Elsőben énekeltetéssel fölmérte, kinek milyen hangja van, van-e egyáltalán. Egyenként álltunk föl és választott dallal bemutattuk énektudásunkat. Én nagyon szerettem és még ma is szeretek énekelni, bár nem a legtisztább a hangom, ez hamar kiderült és persze gyorsan le is ültetett. Két osztálytársam azonban meglepetést okozott számára. Az egyik elénekelte a hangsort, azaz: dóremifászólátidó, ami úgy hangzott énekelve, hogy dótilászófámiredó. Nem kellett tovább vacakolnia az énekléssel. A másik osztálytársam viszont elővett egy papírt, amelyen egy orvosi igazolás állt, miszerint énekből kéretik fölmenteni. Addig és azóta sem hallottam sokszor ilyent. Értettem persze. Merthogy egy megerőltetéstől egy életre elszállhat valakinek a hangja, ahogyan ez Kurucz tanár úrral később meg is történt.

2. A "nagy" ünnepeinket, úgyismint április 4. vagy november 7. az Uránia filmszínházban tartottuk, amely annyiban mindenképpen szerencsés volt, merthogy nem kellett állva végighallgatni a műsorokat. Történt egyszer, hogy az egyik ünnepen az iskolai énekkar produkcióját szűnni nem akaró tapssal jutalmaztuk. Ez annyira bejött, hogy az énekkar még kétszer visszajött a színpadra. Azt ma sem tudjuk, hogy mitet is gondolt ekkor a tanár úr.
Viszont: Berghammer Rita -- aki ekkor a színpadon élte meg a történetet -- szíves közlése szerint az előadott darab Bárdos Lajos: Dana-dana című műve volt:

Ez ugyan nem az említett előadás, de majdnem olyan gyönyörű.

3. A 15 éves érettségi találkozónk valahogy elmaradt. Senkinek nem akarózott megszervezni. 1988-ban gondoltam, hogy ne várjuk meg a huszadikat, jöjjön a 17 éves. Az öt és a tízéves zárt helyen zajlott le, ezért azt gondoltam hogy talán mozduljunk ki. Béreltem egy buszt, amely elvitt minket Esztergomba, ahol foglaltam helyet a közös kajáláshoz egy nyitott hellyel is rendelkező étteremben. Előtte azonban sétát tettünk a városban, többek között a Bazilikába is ellátogattunk. Tanáraink közül csak az osztályfőnökünk, Lívia néni, és Kurucz tanár úr tartott velünk. (Vele szemben sokan éltek fenntartással.) Ültünk a Bazilikában a padokban. És megszólalt a Bazilika orgonája:

Bach

Kurucz tanár úr nekünk orgonált. Valószínű persze, hogy nem ez a mű szólalt meg – nem emlékszem pontosan, pedig mondta utána, hogy mellik volt – de a hangulatot most is visszahozza.

Ekkor már a tanár úrnak elszállt a hangja.

Lábjegyzet 1.

Az előző bejegyzés fölvet néhány kérdést:
1. Miért is nem kérdezem meg eztet édesapámtól. Válasz: mert már nem tudom.
2. Miért is nem kérdeztem meg ezt akkor, amikor még élt. Válasz: valahogy a kis családunkban 56 és az azelőtti időszak nem szerepelt az esti beszélgetések témakörében. Néhány elejtett fél vagy egész mondat, utalás természetesen elhangzott és megpróbáltam érteni belőle, de kérdezni nem akarózótt. Ma már tudom, hogy kár volt érte. Anyám különben is mestere volt a múlt eltörlésének. Jellemző volt erre például az a fénykép, amely apámat ábrázolta, de az eredeti képen nemcsak ő volt látható, hanem apám egy korábbi barátnője. Na most azt ő szépen letépte. Ennél azonban nagyobb "bűnt" is elkövetett: Volt egy vastag viaszkosvászon zacskó, amelyben rengeteg régi dokumentum volt. Halála utáni rendrakásban ezt a zacskót már nem találtuk meg. Pedig olyan dokumentumok voltak benne, amelyek most megkönnyítenék családi emlékeim összegereblyézését. A rendrakást a fejemben.

Fénykép 1.

Négy képet küldtem el kérdésekkel ellátva a Hadtörténeti Intézet munkatársainak.
A fénykép:

A kérdés:
Szeretném tudni, hogy milyen alakulat, milyen rendfokozat és milyen kitüntetés látható az alakon, aki az én édesapám.
A válasz:
Hadnagy, feltehetőleg gyalogos. Még annyit tudok hozzátenni, hogy Édesapja az Erdélyi Emlékérmet viseli a képen, amely 1941 körülre datálja a portrét. Sajnos a felbontás valóban nem túl jó, de szinte biztosan erről a kitüntetésről van szó. Ezt azon alakulatok tagjai kapták meg, akik az 1940-es erdélyi bevonulásban részt vettek, illetve annak kapcsán mozgósítva lettek.