Paradicsomos káposzta

Mai ebéd-vacsora: paradicsomos káposzta natúr sült pulykamellel.
Harmincegy éves koromig nem tudtam elszakadni az állami kajáktól. A vidéki létet leszámítva mindig valamilyen menzán, esetleg étteremben ettem meg napi meleg étel szükségletemet. Az első négy évből az utolsó kettő (62-63) a Kéményseprő étterem (Nos, ki tudja, hol is volt az?) előfizetéses menüjének elköltésével telt el. Ismerték a pk-t. A következő négy év a napközivel egybekötött iskolai menza. Ott is. A gimnáziumi évek a tanszobával egybekötött menza volt. Ott is. Az első munkahelyem közel volt a bölcsész menzához. Oda jártunk minden nap ebédelni. Ott sem kíméltek bennünket. Bátran írhatom: évtizedekig tartottam magam távol a pkáposztától. Az első alkalommal még megettem, de később már nem tudtak rávenni. A feltételezett feltétet megettem, de a káposzta érintetlenül ment a malacoknak. (Ja, persze, a sereget kihagytam. :-) )

Az állami koszt után saját magamtól eszembe sem jutott, hogy a pk-t bevegyem a repertoárba. Egészen idén nyárig. Nejem úgy kétévente szokta megjegyezni, hogy ő bizony szereti a pk-t. Ezért, hogy az első saját készítésű paradicsomos káposzta elkészítése után, most már másodszor főzöm meg azt. ÉS mit mondjak, most ízlik. Talán mert én csinálom? :-)