Személyi igazolvány

Az elsőt úgy hívtam: rendőrkéztől bemocskolt személyim. Az első oldal alján, a gerinctől jobbra és balra egy-egy fekete folt volt benne egy idő után. Sok rendőrnek a koszos hüvelykujja mély nyomot hagyott rajta. Vagyis nem is mélyet, mint inkább magasat. Egymásra rakódott koszréteg. Arra azonban kevésbé emlékszem, hogy mi volt amikor nálam volt. Annál jobban arra, amikor nem volt nálam.
Az egyik alkalommal a Könyvtárból a postára mentünk a Bazilika mellé. Odafelé gyalog, vissza szerencsére már taxival. A személyit természetesen nem vittük magunkkal, hiszen dolgoztunk, hivatalosak voltunk. A Filmmúzeumnál megállított a rendőr, hogy hová-hová? Mondtuk nekije. Mondja, ő ezt nem hiszi. Mondjuk nekije, hogy föltart minket a munkánkban. Mondja nem hiszi. Mondtuk jól van. Menjünk vissza a könyvtárba. Nem volt rest. Bementünk a hátsó kapun és a gazdaságis bácsihoz bekopogtunk. Bemutattuk neki a velünk érkezett rendőrt. Ő szabályszerűen leigazoltatta és megkérdezte, hogy mi baja velünk, becsületes dolgozókkal. Nem volt náluk a személyi. Mondja erre az Ede bácsi: Na és? Ha még egyszer megállítja őket, lesz mihez tartania magát. Ezzel szélnek eresztette. Mi pedig ezek után odafelé is taxival mehettünk. Happy end.
A másik eset nem volt ennyire szerencsés kimenetelű. Balatonon voltunk, Füreden. A mellettünk lévő sátrakban Győrből érkezett sporttársaság lakott. Volt nekik gumikajakjuk, amit szívesen adtak kölcsön. Egy nap elkértük és elindultunk Csopakra, ahol a Gábor ismerősei nyaraltak. Már sikerült a füredi hajóútvonalon keresztül eveznünk, amikor mellénk siklott egy rocsó a rendőrökkel. Szintén az ominózus hová-hová? Mondtuk, hogy Csopakra. Honnan? Mondtuk Füredről. Hova valósiak vagyunk? Mondtuk Pestiek. Honnan a győri csónak? Mondtuk kölcsön. Mondták nem hiszik. Hol a személyink? Mondtuk a kempingben. Akkor irány vissza. Mit mondjak, látvány voltunk, ahogy rendőri kísérettel visszaérkeztünk a kempingbe. Igazoltuk magunk, igazoltak minket, igazolták a csónakot. És igazat beszéltünk. Elnézést nem kértek. Mi viszont még egyszer megtehettük az utat. Utána persze napokig sehová, mert egyrészt úgy leégtünk, hogy ihaj, másrészt egy kicsit a tenyerem sem úgy nézett ki, mint előtte.

Tél

Még mindig tél:

És hóesés:
Csak a pelyhek nem elég nagyok. :-)

boulevard Saint Michel

Párizsban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Akkor még nyár volt. A nappalt csavargással, városnézéssel töltöttük. Metróztunk,
Eiffel-tornyoztunk, feküdtünk a MArs-mezőn, néztük a tiszta kék eget. Volt Invalides és Napóleon sírja. És persze utcai evések különböző, nem francia kioszkokból (érdekes, az eredeti francia kajákból nemigen ettem, pedig háromszor is jártam ott), utcai zenészek, külföldiek és franciák, gitárral és harmonikával. Énekelve és táncolva.

Késő este sétáltunk a Saint Michele-en, sörös dobozt rugdosva. Szemben egy másik fiatal társaság, szintén sörös dobozt rugdosott. Megálltunk beszélgetni. A válasz, hogy Magyarországról érkeztünk, igencsak meglepte a lengyel társaságot, azzal a kitétellel, hogy onnan nem is engednek ki senkit. Mondtuk, hogy csípjenek belénk, valódiak vagyunk.
Ha emlékeznek ez volt az az időszak, amikor a lengyelek egész Európát elárasztották. Hárman-négyen egy kispolákban, de vidáman és szabadon jártak keltek a világban. Ez volt az ő törülközőturizmusuk. Mert hogy hozzánk sokan jártak az akkor még lengyel piacnak nevezett zsibvásárokba, lepedőkkel, törülközőkkel, kéztörlővel.

Sztrájk

Nem azért voltam távol, mert sztrájk volt. Nincs napi kapcsolatom a BKV-val. A biciklim nem sztrájkol. Szerencsére. Viszont elgondolkodtatott a sztrájk. Két hete a postán kérdeztem az ott dolgozó hölgyet, hogy lesz-e sztrájkjuk, mivel hogy rebesgettek valami affélét. Mire ő két dolgot mondott. Az egyik, hogy a dolgozó között nem volt beszédtéma a sztrájk, a szakszervezet nem kezdett el kérdezősködni, hogy kinek van ingerenciája és kinek nincs. A másik mondata volt az, ami igencsak elgondolkodtatott. Azt mondta, hogy ha sztrájkol is, a fölgyülemlett munkát neki kell elvégezni, ha vége van. Nincs, aki megcsinálja helyette. És fölgyülemlik a munka. Ellentétben a buszsofőrökkel, a vasutasokkal. Az el nem indult buszt később semmi nem tudja pótolni. Az el nem indult vonatokat senkinek nem kell később elvezetni.
És hogy hazai vizekre evezzek: a meg nem tartott órákat az iskolában be kell pótolni. Plusz tanítási napok lesznek a tanév befejezése után. Nem beszélve arról, hogy az iskola nem engedheti meg magának, hogy a munkabeszüntetés idején ne felügyeljen az iskolában a gyermekekre, mint elégséges szolgáltatás.

Rue Mabillon

Hogy 12 vagy 22 a házszám vagy esetleg a kettő között van, nem tudom. De a történet máshol, Strasbourgban kezdődik. Talán két napos ottlét után döntöttem úgy hogy irány: PÁRIZS.
Hosszas hezitálás után fölszálltam a számomra teljesen modern, egyirányú ülésekkel ellátott vagonba. Leültem, és mivel korán volt még, és a reggelit a vonatra időzítettem, nekiláttam. Kiraktam a kaját az asztalra. Nyílt az ajtó, és a belépő srác hangosan és érthetően azt mondta: jó étvágyat. Elcsodálkoztam, de fölhomályosított. A sertésmájkrém az sertésmájkrém. :-) Végigbeszélgettük az utat Párizsig, ahol ő már járt. Ahhoz az utasfajtához tartozott, akik az Interrail-lel járták Európát, a vonaton utazás közben aludtak, nappal városnéztek és egyebek, majd este egy másik vonattal irány egy másik város, esetleg egy másik ország.
Így beszélgetve az idő gyorsan telt, és megérkeztünk a Gare de l'Est-re.
Útközben elmesélte, hogy tud egy szállást a rue Mabillon-on. Egy egyházi fenntartású ifjúsági szállást. Az első utunk odavezetett. (Ez az a nemtudommilyen házszámú.) Sajnálattal közölték, hogy aznapra nincs hely, de másnap biztosan lesz. A csomagomat otthagytam, csak a kézipogyit és a hálózsákot vittem magammal. Ezután egy olyan sétát tettünk a sráccal Párizsban, amit minden kezdőnek melegen tudok ajánlani. Ami első blikkre fontos volt, mindent megmutatott. A Sacre Coeur-től
a Luxemburg-kertig:
Gyönyörűen eltelt a nap. Közben azt is megmutatta, hogy hol és mit érdemes enni, hogy ne fogyjon a pénz oly hamar. Este visszamentünk a Gare de l'Est-re. Föltettem őt a Marseille-i vonatra, hadd aludjon ingyen, én pedig megkerestem a megfelelő helyet az éjszakai pihenésemhez. Nem voltam egyedül.
Másnap reggel lezúdultam a Sébastopol-on, át a Szigeten (Ile de la Cité), A Saint Michel-en jobbra kanyarodva a Saint Germain-re máris a Mabillonon találtam magam.
Bementem a szállásra. A recepción bejelentkezvén mutatták, hogy hol találom az ágyakat. Egy szobában talán 14-18? Nem emlékszem pontosan. Megyek a szoba felé és már messziről éktelen üvöltözés folyik, némi magyar hanggal megspékelve. Benyitok a szobába és azt látom, hogy öt fiú párnacsatát vív. Volt olyan is, aki az emeletes ágyról püfölte a másik fejét. Persze csak párnával. Beléptem. A csata megállt, felém fordultak, és szinte egyszerre köszöntöttek magyarul: Szia! Mondok én is nekijek ugyanazt. Ők viszont megleptek engem. Méghozzá azzal, hogy mondták: ismernek. Azért is köszöntek magyarul. Mint kiderült, érdemes a Könyvtárban dolgozni, merthogy ők orvostanhallgatók lévén, odajárnak tanulni az olvasóba, mert az összes régi jegyzet megtalálható az első évesek számára, én pedig a pult mögött szoktam volt ülni nem kevésszer. Azóta persze ezek az orvostanhallgatók főorvosok, professzorok lehetnek. Remélem, ha találkozom is velük, nem hivatalosan fogunk összefutni.
Az aznapot és a rákövetkezőt viszont együtt töltöttük. Tőlük megtanulhattam, hogy hogyan lehet ingyen utazni a metrón. Többek között úgy, hogy az egyetlen, fölfelé mozgó lépcsőn a forgalommal szemben dübörögtünk le hatan, ebből hárman klumpában, a párizsiak nem kis megrökönyödésére.
Én a Mabillon-ra mint egy csöndes kis utcára emlékszem. A mai helyzet persze más. Viszont ez az étterem már akkor is ott volt, sőt már korábban is:

Talán mert nem volt sok pénzem, eszembe sem jutott tüzetesebben megnéznem. Pedig talán érdemes lett volna rá.

Ki áll a hegytetőn?

Caspar David Friedrich a Vándor a ködtenger fölött címet adta művének. Ki ez a vándor? Magánya kép­zettársításokat ébreszt. a 11. osztályos lányomék az egyik képzőművészeti órán kapták azt a feladatot, hogy rajzban képzeljék el, ki is áll a hegytetőn?
Íme:

A rajzokon zömében önmagukat ábrázolták.

Az istálló

Sok-sok időt töltöttem Mezőhegyesen a rokonoknál. Télen és nyáron. Télen például akkor is, amikor Pesten szénszünet volt az iskolákban, és valahová el kellett helyezni az akkor még igen kis fiúcskát. Engem. Ilyen kicsi fiú is voltam:

A jobb oldali vagyok én. Jobbra a háttérben apám. Mi pedig a nyári konyha mellett ülünk és ha jól látom Csapdlecsacsiztunk. A nyári időszakban a középső fiúval, neve Feri, rengeteget játszottunk, mászkáltunk a környéken, amikor nem zsugáztunk vagy nem suttoztunk. Ott így hívták a gombfocit. Idősebb lévén ő volt mindig a világdíjas. AZaz ő nyert. Na nem mindig. Amikor csavarogtunk, akkor bejártuk a környéket. Nekem nagy menetnek rémlik, pedig nagyon messzire nem mentünk. Legtöbbször ennek az istállónak a padlására. Akkor még nem volt ennyire elhanyagolt:

Hogy miért is? Mert a tehenek takarmányát a padlásra hordták föl. Viszont rengeteg zsenge zöldborsó volt közte, amit sajnáltunk a tehenektől. Inkább mi ettük meg. Kedvencünk volt még a papsajt. SZóval ez volt a korabeli vega. De azért ettünk húst is. Mivel hogy a háznál termett csirke is. Illetve tyúk. :-)

Magyarország 15.

Az előző Magyarország írásban nem egyedi eset rejtőzik. '94 tájékán volt egy Cd-bolt + videotéka üzletem az Örökmoziban:

A képen látható utcasarok mögött, ott bent volt a kis boltocska. Mint látható, balra és jobbra is van egy ablak. Balra a Dob utca. Fiatal kisegítőim voltak. Lányok. Egy alkalommal ketten is ott voltunk, mikor látom ám, hogy egy emberszerű az ablaknál előveszi és elkezd dolgozni. Mondom a lányzónak, hogy ne nézzen ki az ablakon. Mit tesz isten, persze, hogy... Aztán gyorsan visszakapta a fejét.
A másik ilyen eset a Vajda Péter utca népligeti szakaszán volt. Lassan haladt a kocsisor, szinte lépésben. Ezért volt érthetetlen, hogy a liget közepén egy rendőr autó állt az út szélén, mérőműszerrel az orrán. Nos, 100 méterrel odébb egy leparkolt Mercedes, tőle pár méterre két öltönyös emberszerű. Szerencsére a park felé fordulva, de félreérthetetlen helyzetben.
Szóval akinek van, az bármikor előkaphatja és adj neki! "Természetesen" a mi utcánk sem kivétel. A múltkor is haladok a bringával, és egy ürge, negyven méterre a házunktól végzi a dolgát.
Ennyi! Ennyi?

A könyv és ami benne van

A hatvanas-hetvenes években sorra jelentek meg a háborús témájú könyvek. Nemcsak az oroszok (bocsánat szovjetek), mint például a Szugyba cselovéka, hanem a világ más tájairól is. Akiért a harang szól, Meztelenek és holtak, Huszonkettes csapdája, Aztán mennydörgést hallottunk, és persze az Oroszlánkölykök. Irwin Shaw műve.

Idős koromra visszaszoktam a könyvtárba. Ott már elhiszik, hogy nyugdíjas vagyok :-). És fölfedeztem magamnak Shawt, akitől természetesen addig csak az Oroszlánkölyköket ismertem/olvastam. Már a második regényét fogyasztom nagy-nagy élvezettel. AZ első a Fönn a hegyen, a mostani pedig a Pap, katona, kondás.
Olvasom a könyvet és megcsap a könyv illata. Nem mostani kiadás. Kicsit régebbi. Az az illat, amelyik évekig minden reggel fogadott az első munkahelyem legkülönbözőbb raktárhelyiségeiben. Úgy a folyóiratéban, mint a legújabb és a legrégibb, akár több száz éves kötetek raktáraiban.
Megszagoltam a kötetet kötésben (vigyázat, szakszó! :-) ), és hirtelen ott találtam magam a Könyvtárban. És hallom kedves kollégám, szerinte főnököm, hangját: András menjen a kettedrétbe rukkolni. (Ezek is szakszavak. :-) )
Szómagyarázat:
Kettedrét. Azon nyomtatott termékek összessége, melyek formátuma (ez is szakszó) az A4 duplája, azaz A3. Ezek voltak illetve ma is ezen formátumúak a napilapok.
Nos, ebbe a raktárba küldött le engem a kolléga rukkolni.
Rukkolni: annyit jelent, hogy a polcokon lévő köteteket odébb kell tologatni. Az ok: a folyóirat azon állatfaj, amely folyamatosan újratermelődik. Évente 365, 52, 12, 6 és egyéb darabszámmal. Ezek egy idő után telítik az adott polcot, ezért már többet nem lehet oda elhelyezni, viszont vannak olyan helyek, amelyek lassabban telnek meg. Ezért aztán rukkolni kell. De küldtek engem a raktárba port törölgetni. Nos az volt az igazán szép világ.
Lementem a raktárba, leemeltem a polcról az 1912-es napilapot, talán a Pesti Hírlap volt, és elkezdtem olvasni. És eljutottam a Titanic katasztrófájához, amit nagy élvezettel és érdeklődéssel olvastam végig. A helyszíni és egyéb riportokat a túlélőkkel, a segítőkkel. Más alkalommal az 1949-es Szabad Népet olvasgattam, amely a Rajk-per teljes leírását tartalmazta a "lelepleződéstől" a halálos ítéletig. Olvashattam a "nagy tanító" bölcsességéről, a nép haragjáról és utálatáról, a perről, amely lázban tartotta az országot.

Kispesti Gödör

Valószínűleg ez nem az a Gödör, ahol a kultúra meg fog jelenni. EZ a kulturálatlanság, a felelőtlenség, a fejetlenség gödre. A felsoroltakat mind oda kellene eltemetni. És persze jöhet utána a só is. Bár azt talán mégse, hiszen még egy park is sikeredhet a helyére. -)